A múltból jövő gondolatkészlettel nem nagyon tudunk mit kezdeni a 21. században. A korábbi jóslatok valósággá váltak, mára túl sokan zsúfolódtunk össze a Földgolyón. Mindenki tudhat mindent (azaz nagyjából semmit), gyakorlatilag feléltük a természet adta lehetőségeket, foszlik szét a környezetünk, s pár ezer orbitálisan gazdag figura gyorsuló ütemben zsákmányolja ki az összes többi embert. Egyre nagyobb hajlandóság mutatkozik a gyűlöletre, ami azt jelzi, hogy így vagy úgy, de meglesz az igény egy-két milliárd ember elpusztítására. Mérleg:
Vacak év volt
Rögzítsük! Kína szép csendesen felnőtt, s ma már minden adat szerint azt csinálhat a világ többi részével, amit akar. Egyelőre nem túl sokat akar, leszámítva, hogy békésen mindennek az élére törjön, lévén a világ legnagyobb termelési kapacitását birtokolja. Tulajdonképpen sajátos hálát mondhatunk a kommunizmusnak (avagy tekintsük csak egyféle isteni szerencsének), hogy Kínában nincs demokrácia, különben elképesztő kockázattal szembesülne az emberiség: mert akkor ott is megválaszthatnának "fővezérnek" egy igazi ámokfutót, s onnantól kezdve gyakorlatilag annyi volna a ma ismert világnak. Már csak azért is, mert Kína dollárban mért készpénztartaléka az USA fél évnyi össztermékének felel meg.
Egyelőre viszont ott tartunk, hogy az USA vállalta a vállalhatatlant. Trump lesz az elnök. Személyét csak egy kicsivel gondolom nagyobb problémának, mint Hillary Clintonét. Trumpnak azonban még bő 50 napja van hátra, hogy beiktatásáig visszavonja összes, a kampányban elmondott, beígért marhaságát, bunkóságát, így például ne akarja "alkalmatlan ponton" megragadni sem May brit, sem Merkel német kormányfőt.
Igen, balról nézve 2016 elég vacak év volt, ám 2017 könnyen fölülmúlhatja. Franciaországban a szocialista elnök gyakorlatilag ellehetetlenítette újraindulási esélyét, helyette viszont csatasorba állhat az elnöki posztért a szélsőjobbos Marine Le Pen, illetve a tulajdonképpen még nála is szélsőségesebb, noha csak simán jobboldalinak kalibrált Fillon. Bármelyikük is lesz a befutó, a derék franciák egész biztosan jó erősen a jobboldal foglyai lesznek.
Merkel asszony helyzete sem rózsás. Jóllehet most még neki áll a zászló, azért érheti meglepetés. Nyilván ő is a német jobbszélre figyel, ahol az "alternatíva" (AfD) tanyázik. A valódi veszedelem számára azonban mégiscsak balról készülődik Martin Schulz, az éppen leköszönő európai parlamenti elnök szervezésében. Merkel nyilván nem erről álmodik, de valamennyire elfogadható eredmény lenne számára egy újabb nagykoalíció. Megeshet, ezúttal szociáldemokrata vezérlettel állhat föl a szövetségi kormány, de az sem zárható ki, hogy ennél bonyolultabb hatalmi helyzet érlelődik Németországban. Nagyjából ennyi a baloldal öröme.
Az Unió jelenleg viszont Olaszországra figyel, ahol a Matteo Renzi (eredendően jobboldaliból balossá vedlett) kormányfő által kezdeményezett népszavazás könnyen okozhatja az ottani balközép bukását. Nem kétséges, Itáliában elementáris szükség mutatkozik a reformokra, csak sajnos nem feltétlenül azokra, amelyeket Renzi akar. Ha viszont a kormányfő bukik, akkor az erejükön, tartalékaikon felül hitelező olasz bankok jó eséllyel csődbe mehetnek, s egyben magukkal ránthatják akár az eurót is. "Szép" perspektíva...
Igazából nincs jó szezonja a népszavazásoknak. A hollandok éppenséggel Ukrajna európai társulásáról (értsd: Európa biztonságáról) szavaztak negatívan, a britek a saját EU-tagságukról mondtak le, s ne tagadjuk, Orbán is befürdött a migráns-hisztijével. Egyszóval, az európai kormányfők által kezdeményezett népszavazások vesztesei ők maguk voltak/lesznek, amikre könnyen rámehet a kontinens éppen a közelmúltban felvetett további integrációja.
A kapitalizmus kapzsisága
Könnyű lenne annyival elintézni ezt a jelenséget, hogy a "Mit ne csináljon egy miniszterelnök" című kézikönyvbe beleírjuk a népszavazás szót, de sajnos ezzel nem leszünk előrébb. A világszerte lecsúszó tömegek szociális katasztrófája ugyanis kevésbé azon múlik, hogy mikor, melyik kormány, milyen álkérdések felvetésébe bukik bele.
A globális katasztrófa elsődleges oka a kapitalizmus elszabadult kapzsisága, amelynek lényege, hogy minél inkább alul vagy, annál többet fizetsz, illetve minél feljebb, annál többet "zsákolhatsz". Itt azonban már nem arról van szó, hogy a fent lévők nem fizetnek adót, hanem arról, hogy egy bizonyos szint felett még mohóbban, még kapzsibban próbálják maguk alá gyűrni a megszerezhető társadalmi javakat.
A humanizmusnak úgy tűnik - időlegesen - befellegzett. A klasszikus baloldali gondolkodás másfél évszázados offenzíva után megbillent, s ma már csak az a kérdés, vajon "sikeresen" talajt fog-e, avagy nemes egyszerűséggel talajt veszít? Európa kötőszövete, a szolidaritás elillanni látszik, miközben a vesztesek egészen biztosan többségben vannak. És most szinte mindenütt ugyanezen vesztesek szavaznak a még nagyobb megveretésükre.
A tőkések legnagyobb örömére a fent említett vesztesek rendre kirúgják a képviselőiket. Ez a folyamat hazánkban már ott tart, hogy a magukat baloldalinak mondó pártok vezérei látszólag pusztán arra játszanak, hogy egy-két siralmas széket fogjanak az orbáni hatalomgyár meddőhányóin. A jelek szerint az ellenzéki pártok épp most hirdetik meg a következő választás biztos elvesztésének receptjét, a százalékok összeadogatását. Ennél jóval eszesebb ötletnek gondolom az olyan politika kialakítását, amire éppenséggel lenne is valódi társadalmi kereslet, de az elit számára kényelmesebbnek látszik ismét mindenféle társadalmi elképzelés nélkül nekivágni a 2018-as megmérettetésnek.
Pedig lenne mivel foglalkozni! Itt van mindjárt például Zuckerberg, a facebook-guru, aki a közösségi platform felpörgetésével újabb leckét adott fel a kormányoknak, amelyek viszont még a szabályozás gondolatáig sem jutottak el. Tiltás és tűrés a mai maximum. A támogatás, netán az igába fogás még jóval messzebb van. A jelen cikk megírása és publikálása közt eltelt időben is legalább egy százalékpontot javított helyzetén a posztkapitalizmus új egyezsége, a "sütibuli", amelynek lényege, hogy én beáldozom a személyiségem rengeteg adatát, cserébe "ingyen" élvezhetem a virtuális világ összes alkalmazását, így akár a randiappok kimeríthetetlen világában fantáziálhatok kedvemre a két sarokra lévő potenciális partnerekkel való valós találkozás helyett. Oda-vissza adómentesen.
A magyar rögvalóság ennél lényegesen egyszerűbb. Orbán ugyanis szenzációs érzékkel sejtette meg, hogy neki hatalmi helyzetből kell jobbról leelőznie a Jobbikot, s ezt meg is tette. Amíg Vona vizslákkal cukiskodott, addig a nemzet Viktorja elviszi az ország verejtékkel szerzett vagyonának durván egytizedét. Pedig a felvilágosodás óta hittük, hogy nem lesz több dézsma. Nos, lett. Van.
Itt tartunk. Gyermekeink jószerivel főtt krumplit esznek, ha egyáltalán. A közgondolkodásból kiveszett a nyugdíj fogalma, pontosabban balgán hisszük, hogy majd biztos lesz valami ilyesmi, miközben a most nyugdíjba menő korosztály aggódva tekint a filléres jövőbe.
Biztos van sokféle kitörési pont, jómagam azonban amellett kampányolok, hogy a mai fiatal nemzedék energiáit próbáljuk idehaza hasznosítani.
Az együttműködés szellemében
Nem tudom, milyen lesz az uralkodó világnézet a századunk közepén, csak azt látom, hogy a különböző előrevetítések egyre inkább a 2050-es dátumot célozzák következő referenciapontként.
Ha lesz ennek a századnak valami nagyon nagy áttörése, úgymond "durranása", az alighanem az energiaforrások terén jelentkezik majd. Lassan búcsút kell majd mondanunk a fosszilis energiahordozóknak. A teljes lemondás jegyében a világot át kell állítani a szél-, a víz-, a Nap energiájára. Bár Trump - Ferenc pápa szóhasználatával - az "ördög ürüléke", azaz az olaj, a szén, és a gáz bűvöletében nyilatkozgat, Skandinávia országai, sőt már Németország is, kimondatlanul a "karbonmentes" élet felé keresik az utat. Szerintem ez van akkora feladat, hogy szinte mindenkit megmozgasson, hiszen ennek az energetikai forradalomnak létezik olyan eleme, amelybe bárki hasznosan beavatkozhat, kiveheti a részét, jelesül a takarékosság frontján.
Végtelenül hiszek abban, hogy az emberek egymással való megbarátkozása csakis a közös ügyek mentén valósulhat meg. Ebből a szempontból az Európai Unió unikális intézményi háló, minthogy a deklarált célja a minél szélesebb együttműködési terep kiépítése, illetve a nemzetek harmonikus egymás mellett élése közös, új szabályainak kialakítása.
Jellemző ugyanakkor a britek frusztráltsága is, hiszen foggal-körömmel akarnak harcolni az európai egységes belső piacon való maradásukért, csak éppen a vonatkozó szabályokból van elegük. Természetesen minden szabályrendszert át lehet alakítani, ám az egészen bizonyosan nem járható út, hogy egyes szabályok kire-kire másként vonatkozzanak. Remélem, előbb-utóbb mindenki belátja, hogy a különállás egyben globális biztonsági kockázatokat is rejt magában.
A birodalmi logikák szinte mindig arra épülnek, hogy odahaza stabilitás kell, mindenhol máshol pedig az instabilitás legyen az úr! Putyin mesterien zsonglőrködik ebben a képletben, nem különben a maga módján Orbán is, akinek a kijáró emberei minden sarkon a magyar stabilitás hazugságával házalnak.
Tulajdonképpen a jó értelmű birodalmi tudat hiányzik Európából, így eléggé ki vagyunk szolgáltatva mindennemű nagyhatalmi praktikáknak. Az oroszok a maguk szempontjából jól sáfárkodnak az - egyébként szegényes - eszközeikkel, s európai befolyásukat a szélsőjobbos mozgalmak táplálása révén erősítik, tudván, hogy az európai demokratikus egyensúlyokat az extrém oldalak stimulálásával lehet a leghatékonyabban rongálni. Az ilyen kihívásokra helyenként (és ideig-óráig) alkalmas válasznak mutatkoztak a nagykoalíciók. Ma már azonban a nagy összeborulások sem jelentenek feltétlen garanciát a stabilitás megteremtésére.
Aztán itt van még a kapitalizmus másik 21. századi alapkérdése, a verseny problematikája is. Érdekes módon a 2016-os közgazdasági Nobel-díjat olyan (nem mellesleg európai) kutatók kapták, akik arra jutottak, hogy az együttműködésekben nagyobb potenciál van mint a versenyben, egyszersmind sajátos muníciót adva a Föld ökoszisztémájának védelmét szolgáló erőfeszítésekhez.
Önvédelem. Nagyjából ez a szó fedi le a leginkább azt a megközelítést, ami napjainkban az európai intézményeket jellemzi. Hamarosan elválik, vajon az európai polgárok mennyire érzik majd a sajátjuknak, hogy kiálljanak az európai értékek védelmében. Sok választási lehetőséget e téren nem látok, mert az Európai Parlament elé kerülő témák között egyre több az olyan probléma, aminek orvoslása nem tűr halasztást. Legyen szó az elképesztő méreteket öltő nagyvállalati adócsalásokról, az adóelkerülési műveletekről, avagy az olyan súlyos társadalmi problémákról, mint amilyen a gyengékkel szembeni fizikai és gazdasági erőszak, a leggazdagabb régiókat is kikezdő alultápláltság, sőt az éhezés.
2016 baljós üzenetei
A mai civil mozgalmak mögött az általános elégedetlenség van. A klasszikusan középre húzó konzervatív, illetve szociáldemokrata elitek hosszú évtizedekre visszatekintő ígérgetései lényegében sehol nem tudták megakadályozni a dolgozói osztályok lecsúszását, s az újabb kori belső és külső migrációs következmények pedig kulturális ellenállásba ütköztek.
Ahogy többen is mondogatják, Nagy-Britanniában, illetve Amerikában az ötven pluszos, vidéki, fehér férfiak lázadásával szembesülünk. Tartok tőle, hogy a szomszédos Ausztriában is valami ilyesmi készül. A kilábalást talán az szolgálhatja a legjobban, ha a haladó politikai pártok változtatnak a mondanivalójukon, s olyan programokkal rukkolnak ki, amelyek bizonyos mértékig átkódolják az európai választók elvárásait.
Bizony, többet kell foglalkozni a választópolgárok "lelkével", mert a populizmus előbb-utóbb visszacsap. Lehet például ingyen vonatjegyet ígérgetni az európai fiataloknak 18. szülinapjukra, csak éppen Keletről nézve ez legfeljebb a tehetősebbek turizmusát szolgálja, a többség számára inkább az otthoni kilátástalanság elől való menekülés eszközének tűnik. Sokkal inkább "vasárnapi iskolákat" lenne érdemes szervezni, hogy a gyerekek és szüleik kicsit jobban megismerkedjenek a saját érdekeikkel, a sorsukat valóban alakító tényezőkkel, köztük akár olyan mindennapi pénzügyekkel, mint a pénz, a bank, a bankkártya, és persze a munka és fizetés.
Mert meg kell tanulniuk élni ezen a "sárgolyón", ha élni akarnak. Belevágok hát egy mozgalom létrehozásába, amely a fiatalok legfőbb értékeire épít: az igazságérzetre, s a fenntartható, új, finom egyensúlyok megtalálására.
