Gárdos Mariska életrajza (két korábbi memoár egyesített kiadása) véletlenül került a kezembe egy antikváriumban, nyomban haza vittem, s egy szuszra ki is olvastam. Azután csak ültem a fotelben, és azon elmélkedtem, hogy a Százarcú életet – már maga a cím is régimódi – hogyan ajánlanám egy mai twitterező, interneten nevelkedett srácnak, aki nyilván soha nem hallott a szerzőről, és a Horthy korszakról is legfeljebb valami távoli, homályos kép él a fejében.
Mariska és Rózsika
Ez a regény önmagában egy világ. Az ember nemcsak olvassa, hanem beköltözik a sorok közé, megért valamit a múltból, elveszett szolidaritásból, megalkuvást nem ismerő szenvedélyből, a vonzó polgári lét felszíne alatt megbújó feudális viszonyokból, elárult és elárvult mozgalmakból. Vagyis csupa idejétmúlt dologból. De azért bánjunk óvatosan ezzel a leminősítéssel. Mert igaz, hogy a könyv szereplői, írók, politikusok, munkások és a századforduló táján öntudatra ébredő nők régi pesti bérházak udvaráról, gyárakból, egykori szerkesztőségek folyosóiról, vagy éppen a Horthy rendszer börtöncelláiból kerülnek elénk, s az egész könyv olyan, mint egy időutazás, mégis déja vu érzésünk támad. Újra megnyílik előttünk a város, és egyszeriben minden ismerős lesz.
Mariska (Gárdos Mária) és Rózsika (Schwimmer Rózsa), ahogyan a múlt századelő éveiben nevezték a két leghíresebb magyar szüfrazsettet, megelőzték a korszellemet, miközben nagyon is nyilvánvalóan éppen a kor szelleme öltött testet mindabban, amit tettek. A kissé vegyes magyar nő-panteonból a hazai nőmozgalom alapítóit tisztelhetjük bennük. Gárdos Mariska egy elszegényedett szabó lányaként következetesen a legkiszolgáltatottabb, legkevésbé szabad embereket képviselte, ami olyasféle vállalkozás volt a Horthy rendszerben, mint mondjuk ma Ugandában gyerekeket gyógyítani mindenféle gyógyszer és eszköz nélkül. Idealista álmodozóként a világmegváltást szomjazni módfelett érdekes jelenség, és veszélyes is, többnyire forradalom, vagy öldöklés lesz belőle, esetleg mind a kettő. Az álmodozók mégis kedvesek a szívemnek, mert legértékesebb kincsük a szabadság, és ugyan megvan bennük a szélsőségesek szenvedélye, soha nem mennek el a végső határig. Viszont minden tőlük telhetőt megtesznek a nagybetűs Emberiség boldogulásáért, mert gyárilag így vannak összerakva, csak így tudnak létezni.
Gárdos Mariska egész életében kitartóan járta az országot, tanított, olvasóköröket szervezett, meggyőzően szónokolt a nők választójoga és a munkához való joga mellett, s nem mellesleg tizenöt éves kora óta publikált a Népszavában. Cikkírásból, fordításokból élt, (Marx fő művének fordítója) a „szabad szerelem”, vagyis a házasságkötés nélküli együttélés szószólója volt, reformruhát (értsd formátlan zsákruhát) hordott, s remek szónoki képességeivel kiemelkedett nőtársai közül. A róla alkotott képhez méltó adalék az Adyval Nagyváradon köttetett barátsága, a szociáldemokrata vezetéssel folytatott gyakori, szenvedélyes vitái, és a Kéthly Anna iránt táplált ellenszenvének a felemlegetése, mely múlhatatlan ellenszenv oka nyilván a két politikus asszony gyökeresen eltérő családi múltjában és társadalmi helyzetében keresendő.
Tanult és tanított
Egész életében kitartóan szervezett, tanított FOTÓ: FORTEPAN/Berkó Pál
Bizonyos korok forradalmárokat szülnek, és volt idő, amikor forradalmárnak lenni egészen normális polgári foglalkozásnak számított. Akinek olyan sors jutott osztályrészül, mint Gárdos Mariskának, az korán megtanul makacsul küzdeni, átverekedni magát nyomoron és szenvedéseken, neki azonban még az is sikerült, hogy megőrizze azt a naiv hitet és álmodozó önfejűséget, mely tényleg csak a született forradalmárokra jellemző. Örökös szegénységben, időnként kolduslétben, éveken át politikai üldözöttségben élt, sosem lépett át azon a bizonyos osztályküszöbön, mely a nála jobb módú, szerencsésebb sorsú elvbarátaitól elválasztotta, mégsem érezte magát vesztesnek, panaszkodásra pedig végképp nem maradt ideje. Kétéves korában elveszítette a látását, három éven át vak volt, és a sokgyerekes családnak nemhogy gyógyszerre, de még a jóindulatú doktor által javasolt cukros kenyérre sem telt.
Lakott akkoriban a házukban egy öreg cipész, aki egész nap a műhelyében ült és suszterolt, neki adogatta Mariska a szerszámokat, szögeket, kalapácsot, s közben beszélgettek. A kislány csupa érdekes tapasztalatot szerzett nemcsak magáról a cipészmesterségről, hanem az emberi sorsok törékenységéről, kiváltságokról, szomorúságról is, az élet hasznos és haszontalan dolgairól egyaránt. De bármennyire kézenfekvőnek is tűnik, ez a környezet, a neveltetése és a családi háttere csak részben ad választ a későbbi Gárdos Mariska jelenségre.
Fogadjuk el, ő egyszerűen azon kivételes elhivatottságú emberek közé tartozott, akit saját személyes sorsa alakulásánál sokkal jobban izgatott, hogyan alakíthatná maga körül a világot, segíthetne másoknak kibújni a létüket meghatározó kényszerekből, s eközben száz sorsot öltött magára. Tanult és tanított, írt, fordított és előadott, kutatta a szociáldemokrácia múltját, belső küzdelmeit, s közben többféle politikai állóvízbe is belekavart. A szociáldemokrácia tévedéseiről és hibáiról, a kormányzati politika igazságtalanságairól, a nők jogfosztottságáról, az alapvető emberi jogok megtagadásáról mindig személyes sorsokon keresztül írt, úgy, ahogyan azok a mindennapi életben előfordulnak, nem pedig ahogyan a feledékeny, hálátlan, vagy történelemhamisító utódok fejében léteznek.
Lehetetlen körülmények között is dolgozott, mert nála a munka drog volt, narkotikum, ami nélkül képtelen lett volna élni. Nyolc hónapos haldokló kislánya mellett egész éjszaka fordított, mert reggel le kellett adnia a kész szöveget, és a gyerek halála után sem volt megállás, menekült a munkába. Később újabb lánya született, akit 1919-ben magával vitt a bécsi emigrációba, s akinek 1932-es hazatérésük után is hányatott sorsa lett, mert anyját többször letartóztatták, (a Markó utcai gyüjtőfogházba, majd a bács-topolyai internáló táborba zárták), apja pedig egyik kórházból a másikba került. Mindezek dacára, vagy talán éppen ezért a családi élet biztonságát nélkülöző lányból is a Horthy rendszer éppen olyan kérlelhetetlen ellensége lett, mint amilyenek a szülei voltak.
Jean apó segített
Kellettek az elkötelezett önjelöltek a szociáldemokrata mozgalomnak, akik soha nem készítenek költség-haszon elemzést, megéri-e antifasiszta hősnek, üldözöttnek, vagy kigúnyolt szüfrazsettnek lenni, s azt is elviselik, ha saját pártjukon belül kisebbségben maradnak, ha kiszorítják, elfelejtik, elárulják őket. A szociáldemokrata mozgalom hőskorában rengeteg segítséget kaptak ahhoz, hogy túléljenek nélkülözést, börtönt, internálást, és mindenki tudta, hogy a mozgalom csak addig él, amíg ez a láthatatlan védőháló létezik. Ha kivész a szolidaritás, mozgalom sincs többé, akkor már csak vesztesek és győztesek vannak, egymással szemben álló, megoldásra képtelen csoportok.
1948 után lassanként felőrlődött, szétporladt a barátságnak és a szolidaritásnak az a számtalan formája, mely a szervezett munkások és a politikai üldözöttek körében létezett. Megszerveztek bújtatást, élelmiszersegélyeket, gyerekfelügyeletet, voltak segélyládák, polgári olvasókörök, iparos olvasókörök, nőegyletek, dalárdák, ki tudja, mi még. S ezek a kisközösségek nem csupán az elnyomatás és a szegénység miatt voltak nélkülözhetetlenek. Gárdos Mariska megindító élményei közé tartozik az a bőséges koldusvacsora, amit mindenféle csavargók, falábú álkoldusok és csőlakók társaságában költött el a Mandulástortához címzett fogadóban, mely valójában egy rozzant, penészes falú vityilló volt valahol Párizs külvárosában. Egy keshedt, útszéli koldus, mint valami mesebeli Jean apó látta vendégül az akkor már napok óta éhező Mariskát a „kitagadottak züllött menedékodújában”, ahol az innen-onnan összeszedett, így-úgy összekoldult bagettekből, sajtokból, kolbászokból néhány palack jófajta bor kíséretében rendesen belakmároztak.
Hajnaltájt pedig, mikor hazafelé bandukoltak, Mariska összeismerkedett „Jean apó” néhány cimborájával, főleg munkásnőkkel, s nemsokára már részt is vett német, orosz és lengyel polgárnőkkel együtt egy feminista nagygyűlésen. Természetesen ott sem mulasztotta el bírálni a szüfrazsett mozgalom korlátait, a vérszegény reformokat, a Szocialista Internacionálé zsúrfiúit, akik csak a polgári haladást, nem pedig a teljes társadalmi változást akarják. Kapott is ezért bírálatot, de új hűséges barátokra is szert tett, akik nem érték be a csodaszép prédikációkkal, hanem valamit tenni is akartak.
Történet az életben maradásról
Hiába ismerjük történelmünk idevonatkozó részleteit, mégis csodálkozunk, hogyan tűnhettek el csaknem nyomtalanul a szolidaritás kis körei, hová lettek a Gárdos Mariskához hasonló tiszta szándékú, önzetlen emberek, s főként hogyan volt lehetséges kiradírozni egy jelentős eszme és mozgalom történetét a mai történelemkönyvekből?
A Héjjas, Prónay, Ostenburg nevek hallatán ma már kevés embernek lesz libabőrös a háta, mivel e nevek alig ismertek, így azok a gaztettek sem, melyeket a fentnevezettek által irányított különítmények követtek el a húszas évek mellényes, óraláncos polgári korszakában. Több száz kommunistát és zsidót gyilkoltak meg, és sok áldozatuk között a Dunába ölték a Népszava két újságíróját, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát is, akiknek nevét ma egyetlen utcanév tábla sem viseli.
A történelemben mindig vannak hanyatló korszakok, akadnak politikai ámokfutók, s mintha soha nem járna le a történelemhamisító történészek ideje, akik a kellő pillanatban kapcsolódnak be egy-egy politikai játszmába az éppen aktuális hatalom oldalán. Mégis igaz, hogy az egysíkú, hamis történetírás előbb-utóbb lelepleződik, és mindig kiderül, hogy azokat az erős, öntudatos és érzékeny embereket, akiknek fontos, hogy segítsék és befolyásolják a körülöttük élők sorsát, nem lehet kiretusálni egy nép kollektív emlékezetéből. Igencsak meggyőző közéleti szereplők ők, akik nyomot hagynak, történeteik beágyazódnak a különféle közösségek és csoportok életébe, s így érzékelhetővé, sőt rekonstruálhatóvá teszik mindazt, amit történelemnek szoktunk nevezni.
Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a Gárdos Mariska életrajzból végül összeáll valamiféle átfogó történelmi tabló, s megjelenik előttünk a „nagy történelem”. Inkább csak egy huszadik századi kelet-európai igaz történetet kapunk az életben maradásról, egy töredékes és szubjektív látleletet a közelmúltról, no meg egy élettanítást a meg nem alkuvó, elpusztíthatatlan erkölcsi szenvedélyről. De kapunk még valami mást is: hitet, hogy a frusztráló valóság ellenére a cselekvésnek mégiscsak több értelme van, mint a sok hasztalan nyavalygásnak.
