- Darabont

1942. június 6-án egy feltűnően magas fiatalember szállt le a budapesti Nyugati pályaudvaron a szegedi gyorsról.

Személyében a szovjet katonai hírszerzés tisztje érkezett meg állomáshelyére, a magyar fővárosba. Táskájában nem volt hangtompítós pisztoly, gyilok, titkosíráshoz való különleges tinta, lapult ott viszont a mesterien hamisított iratok mellett tízezer pengő ropogós százasokban.

Mindezt első kézből, hitelesen állíthatom. A magas fiatalember, a szovjet felderítő ugyanis én voltam.

Éppen három hét telt el azóta, hogy egy Moszkva közeli repülőtérről felszállt velem az a kis duplaszárnyú repülőgép, amelyen titkos küldetésem színhelyére indultam. Istenem, de messze voltam már a szovjet fővárostól, és nemcsak földrajzi értelemben!

A Nyugati pályaudvarról kilépve vaktában indultam el szállodát keresni. A közeli Szobi utcában találtam egy kedvemre való csöndes panziót, ahol ellakhatok addig, amíg kiveszek egy lakást. Mindenekelőtt azonban legalább nagyjából meg kellett ismerkednem a várossal.Már moszkvai kiképzésem alatt tanulmányoztam Budapest térképét, tudtam, hogy a Duna jobb partján terül el Buda, és a bal parton Pest, hogy van egy Nagy- meg egy Kiskörút, fényképről ismertem a főváros nevezetességeit. De egészen más volt személyesen bejárni a Királyi Várat, végigsétálni a pesti Korzón, szemügyre venni a Hősök terét, a Városligetet és a Nemzeti Színházat, majd beülni egy kávéra az Emkébe, ahol – akárcsak a divatos slágerben – cigányok zenéltek. Budapest sokszorosan felülmúlta Lipcsét, ahol korábban már jártam, minden káprázatos volt. De hát engem nem azért küldtek ide, hogy a magyar főváros építészetében gyönyörködjek. Bár útnak indítóim megmondták, hogy ne kapkodjak (az orosz közmondás azt tartja: aki elsieti a dolgokat, azt kinevetik az emberek), én azért mielőbb szerettem volna hozzálátni a feladatom teljesítéséhez.

Ehhez normális, mondhatnám, úri külsőt kellett öltenem. Egy Teréz körúti boltban a lehasznált helyett vettem magamnak egy pár cipőt, egy másikban pedig egy sportos öltönyt, hogy addig is legyen mit hordanom, amíg egy szabónál csináltatok magamnak egy-két elegáns darabot. Azután sürgősen lakást kellett találnom.

Egy körúti pavilonban találomra vettem egy újságot, és végigböngésztem az apróhirdetéseket. Először a Kis Stáció utcában véltem megtalálni azt, amire szükségem van (bútorozott, két szobás), de már a taxisofőr célzott rá, hogy az nem az a környék, ahol egy magamfajta úriember lakást vesz ki. Igaza volt. A következő apróhirdetés a Phőnix utca 2. szám alá kalauzolt. Igaz, hogy a lakbér a Kis Stáció utcainak több, mint a kétszerese volt, de a helyszínre érve mindjárt láttam, hogy pontosan ez az, amire nekem szükségem van. Szolid polgári környék, a mellékutcákat gázlámpák világítják meg, amelyeket minden este egy lámagyújtogató kapcsol be kampós botjával, hogy azután reggel ugyanő oltsa ki a fényeket.

Ezúttal egy V. kerületi jókora háztömb előtt állt meg velem a taxi. Ez volt az úgynevezett Phőnix ház (valójában egy egész háztömb), a homlokzatán egy kiterjesztett szárnyú madárral (értelemszerűen az egyiptomi mitológia tűzmadarával), és ami számomra különösen vonzónak tűnt: négy utcára nyíló hat kapuval. Mintha csak a magamfajta konspirátoroknak találták volna ki. Jól szituált, jómódú, ugyanakkor nem hivalkodóan gazdag emberek lakhelye. Az első emeleti lakás közepes eleganciával, kényelmesen volt bebútorozva és minden szükségessel ellátva. Ezek után már csak ágyneműt, törülközőket, piperecikkeket kellett bevásárolnom.

A házunk közvetlen közelében megtalálhattam mindazt, amire csak egy legényembernek szüksége lehetett. A sarkon, az árkádok alatt patika működött. Ferdén szemben, a Pannónia utca túlsó oldalán, a 19-ben volt egy kocsma (nem annyira nagyivók tanyája, mint inkább kisvendéglő, ahova később nem egyszer tértem be egy zónapörköltre) és egy pék (mindig frissen sült, még meleg kenyérrel, zsömlével, kiflivel, mákos kaláccsal), a következő házban, a 21. számúban pedig trafik. Én ugyan sohasem dohányoztam, de ott írószert, levélpapírt, levélbélyeget is lehetett vásárolni. Ha édességre vágytam, a Pannónia utca innenső oldalán volt egy Stühmer-lerakat, a következő házban pedig Princz Márkusz illatszertára működött.

A pesti szokásnak engedve hamarosan nagy feketekávé-rajongó lettem. Amikor odaköltöztem, rövid ideig még legálisan is, vagyis nem csak a pult alól lehetett babkávét kapni Magyarországon. A Phőnix ház Tátra utcai oldalán lévő szaküzletben hatalmas sárgaréz tartályokban kiló-, ha ugyan nem mázsa számra álltak a legfinomabb brazíliai meg különféle gyarmati országokból származó frissen pörkölt kávék, amelyeket a vevő kívánságára meg is őröltek. (Nem sokkal később az úgynevezett gyarmatáruk teljesen eltűntek Magyarországról; a tea helyett rettenetes magyar plantateát ittunk valamiféle vegyi úton előállított citrompótlóval.) És még egy számomra fontos intézmény volt alig egy saroknyira: a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank fiókja a Pannónia és a Sziget utca sarkán, ahol 1000 pengő befizetésével sürgősen számlát nyitottam, miután tisztáztam, hogy egy bizonyos jelszóval erre a számlámra hívhatok le pénzt egy a svájci Credit Suisse bankban vezetett kontóról.

A lakásom elhelyezkedésének csupán egyetlen hátrányos oldala volt, de erre csak néhány nappal a beköltözésem után jöttem rá. Pontosan az ablakom alatt működött egy kutyakozmetikai szalon, amelyben gyakran éjszakára is ott maradtak a fürdetésre, trimmelésre behozott ebek. És ahányszor egy gazdi a saját kedvencével elsétált előtte, kutyája, megérezve az odabent tartózkodó fajtársai szagát, élénk csaholásba kezdett, amire a megfodrászolt ebek ugyanezzel válaszoltak. Nem egyszer, néha éjszaka is, hosszú percekig harsány, sőt dühös ugatás verte fel a Phőnix utca csendjét.

Az ebek okozta zaj persze akkor sem vette volna el a kedvemet az ittlakástól, ha mindjárt tudomást szereztem volna róla. Sietve aláírtam a lakásszerződést, amihez kauciót, vagyis letétet kellett adnom. A házfelügyelő aláírta a bejelentőlapomat (ahhoz is lehetett a Pannónia utcai trafikban űrlapot kapni), amivel elballagtam a közeli Kresz Géza utcába, a rendőrőrsre, ahol – miután előadtam, hogy egyévi németországi tartózkodás után tértem most haza – minden további nélkül lepecsételték azt. Elintéztem még az élelmiszerjegyeket is, mert akkoriban a háborús nehézségekre való tekintettel húst, lisztet, kenyeret csak azokra adtak az üzletekben, sőt még a vendéglőben is lenyisszantott a pincér a húsjegyből, ha mondjuk, bécsi szeletet vagy pörköltet rendelt az ember. (Más kérdés, hogy „jobb helyeken”, meg jó pénzért, a feketepiacon jegy nélkül is hozzá lehetett jutni bármihez.) A kerületi hadkiegészítő parancsnokságon még orvosi papírt sem kértek tőlem. Csak felmutattam a bal kezemet, amelyről két ujj hiányzott, és máris kiállították a rendkívüli helyzetet leszámítva alkalmatlan pecséttel ellátott katonai igazolványt.

Ezzel szentmiklósi Miklóssy Ivor hivatalosan is budapesti lakossá lett. A magyar fővárosban, mint a telefonkönyvből kiderítettem, éltek más Miklóssyak is, köztük például egy acélárugyáros és egy reáliskolai tanár, de talán mondanom sem kell, hogy nem kerestem a társaságukat, és a későbbiekben sem találkoztam velük.

Az új házban, véltem én, illik megismerkednem a lakásszomszédaimmal, akik – a kapuban kiszögezett zománctáblájuk tanúsága szerint – mindketten doktorok voltak. A jobb oldali dr. Kallós Aladár köz- és váltóügyvéd, aki a családjával lakott ott, a másik oldalon dr. Fehérvári Andrea gyermekorvos. Ő egyben itt is rendelt. Kallós úr a nejével és két iskolás gyermekével együtt foglalta el a mellettem lévő lakást. Roppant szívélyesen fogadott, és atyaian (negyvenöt évesnek saccoltam) mindjárt fel is ajánlotta a pertut. Panaszkodott a nehéz időkre, csak később értettem meg, hogy mire céloz. Fehérvári doktornő orvosnak nagyon fiatal volt, nálam legfeljebb öt-hat esztendővel idősebb, karcsú, ugyanakkor nagy csöcsű, kifejezetten szemrevaló hajadon, igaz, egy jókora mínusszal. Nyúlszájjal jöhetett a világra, aminek a nyomait a plasztikai műtét sem tudta teljesen eltüntetni. Egy csokor virággal köszöntem be hozzá. Ő talán még szívélyesebben fogadott, mint az ügyvéd. Elmondta, hogy az édesapja is gyermekorvos, Székesfehérváron praktizál, ő maga pedig három éve végzett Milánóban, azért ott, mert a budapesti egyetemre, mint létszámfelettit nem vették fel.

Akárcsak a hivatalokban, itt is előadtam a legendámat, hogy frissen érkeztem Lipcséből, ahol a Fényképészeti Akadémián tanultam, mire mindketten abban az irányban kezdtek puhatolózni, hogy nem rokonszenvezek-e a nácikkal. Amikor meggyőződtek róla, hogy nem – mintha csak összebeszéltek volna –, arról kezdtek faggatni: igaz-e, hogy Németországban halálos veszély fenyegeti a zsidókat? Kiderült, hogy mind dr. Kallós, mind dr. Fehérvári zsidó. Ezen először csodálkoztam, mert Kárpátalján, ahol én felnőttem, egy zsidót Weiszfeldnek, Böhmnek vagy Lubawitschernek hívtak, és a férfiak rendszerint szakállt, pajeszt, az asszonyok pedig parókát viseltek. Később azonban meggyőződtem róla, hogy itt, Magyarországon, különösen a fővárosban, sok minden másképpen van.

Sokszor éreztem magam úgy, mint az a bizonyos, a magyarok által gyakran felemlegetett és lesajnált falusi kislány Pesten. Hogy csak egyetlen példát említsek: a kapu alatt a szomszédaim már említett zománctáblái mellett egy harmadik azt hirdette, hogy a ház harmadik emeletén lakik Szegheő Ákos műegyetemi tanár, v. b. t. t. Sokáig törtem a fejem azon, mit jelenthet az a négy betű, mire valaki végre megmagyarázta: ez annak a rövidítése, hogy valóságos belső titkos tanácsos. Ekkor kezdtem csak el igazán értetlenkedni. Ha egyszer titkos, akkor miért adja ezt a tanácsos minden arra járó bámészkodó tudtára, mígnem arról is felvilágosítottak, hogy ez csupán egy, a habsburgi múltból maradt cím, de nincs mögötte semmi. A professzor úr legfeljebb csak út- és hídépítéshez ad tanácsokat, azok azonban a legkevésbé sem titkosak.

Ideje volt azonban már felvennem a kapcsolatot a rádiósommal, aki a jelentéseimet továbbítja majd Moszkvába. Úgy szólt az utasítás, hogy hívjak fel egy bizonyos számot telefonon, és aki jelentkezik, attól kérdezzem meg, tudna-e néhány katalógust küldeni márkás svájci zsebórákról. Az illető megérdeklődi, hogy hány darabra van szükségem, mire én a 12-höz annyit adok hozzá, ahány órakor másnap délután találkozunk a Szent István körúton, a Szalai cukrászdában. Mindvégig azon rettegtem, hogy elfelejtem vagy elvétem a Moszkvában bemagolt hatjegyű telefonszámot, és akkor ott állhatok Budapesten rádiós, a Központtal való kapcsolat nélkül. De szerencsére nem támadt ilyen gond, a jelszóra megkaptam a megfelelő jelhangot.

Gond mégis akadt. A Moszkvából hozott Budapest-térképemen ugyanis hiába kerestem a Szent István körutat, sehogyan sem találtam. Ilyen nevű tér volt rajta, körút azonban nem. Sem Pesten, sem Budán. Másnap fél 4-kor fogtam egy taxit a Pannónia utcában és mondtam a sofőrnek, hogy vigyen el a Szalai cukrászdába. Csodálkozva nézett rám, de aztán lecsapta a zászlót a taxiórán és indított. Két-háromszáz métert, ha mehettünk, amikor kifordult egy széles utcára, visszakanyarodott és megállt a Szalai cukrászda előtt. Tőle tudtam meg („az úr bizonyára vidéki” – jegyezte meg), hogy a Lipót körutat és az egész V. kerületet, vagyis a Lipótvárost, de még a Rakovszky parkot is 1938-ban, Szent István halálának a 900-ik évfordulóján az államalapító király tiszteletére az ő nevére keresztelték át. (Egyébként sok más utca is kapott új nevet azokhoz képest, amelyek az én 1936-ban kiadott térképemen szerepeltek. A Teréz körút és az Andrássy út kereszteződésében kialakított nyolcszögletű Oktogonból Mussolini tér lett, onnan nem messze, ugyancsak az Andrássy úton, az alakja után Köröndnek nevezett tér Hitler nevét kapta.)

Így aztán én már jóval előbb ott voltam a cukrászdában, mint a rádiósom. Természetesen kaptam róla személyleírást, mégis mellbevágott a külseje. Alacsony, sörtehajú férfi lépett be az ajtón, olyan szőrös, mint egy majom. Az arcát ugyan borotválta, csak az orra alatt viselt egy légypiszoknyi bajuszt à la Hitler, viszont a kézfejét, a karját, de még a lábszárát is (tiroli nadrágot viselt) egészen sűrű szőrzet borította. Úri módra bemutatkoztunk egymásnak, ő a Hoffmann Hermann nevet mondta be. Jövendő kollégám – ez már néhány mondat után kiderült – csak alig beszélt magyarul. Úgy tűnt, németes a kiejtése.

– Hogy tudsz itt megélni ilyen gyatra nyelvtudással? – csodálkoztam el.

– Gyatra? – kérdezett vissza tört magyarsággal. – Ellenkezőleg. Büszke lehetek rá, hogy az alatt a két hónap alatt, amióta itt vagyok, legalább ennyit felszedtem. Egy német-svájcitól ennyi is szép, nem?

Átváltottam németre. Vitathatatlanul az volt az anyanyelve. Elmondta, hogy korábban egy másik európai országban „működött”, onnan vezényelték ide, hogy velem dolgozzon. A legendája szerint svájci állampolgár és export-importtal foglalkozik. További részleteket nem közölt, ezt egyébként nem is vártam el tőle.

– De ugye tudod azt, hogy neked orosz nyelvű táviratokat kell kódolnod és dekódolnod? – kérdeztem, amire bólintott.

Körülnéztem. A tágas cukrászdának abban a sarkában, ahol mi ültünk a kisasztalnál egy feketekávé mellett, rajtunk kívül nem volt más. Ekkor mondat közepén hirtelen oroszra váltottam. Hermannak a szeme sem rebbent, ő is folytatta oroszul. Hibátlanul, anyanyelvi szinten. Nem kérdeztem, nem mondta, máig sem tudom bizonyosan, de alighanem volgai német volt, azok közül a wolgakolonistenek közül, akiknek az őseit idestova kétszáz esztendeje még Nagy Katalin cárnő telepítette le Oroszországban.

Megállapodtunk, hogy egyelőre nem terhelem különösebben munkával. Közölje a Központtal, hogy megérkeztem Budapestre, minden rendben van körülöttem, és amikor lesz majd mivel, legközelebb csak akkor jelentkezem ismét. (Ezzel is indítottak útnak: először is, illeszkedj be, egyelőre építsd a kapcsolatokat, a kelleténél jobban ne siess.)