Láttam a budapesti olimpiát népszerűsítő filmet, amelyhez az arcát adta. Megértem, hogy élsportolóként, olimpiai bajnokként szívügyének tekinti, hogy ezt a világeseményt hazánkban is megrendezzék. Fiatal koromban magam is lelkesedtem volna ezért, ma úgy látom, a 21. század színvonalán és igényei szerint hazánknak nincs valós esélye egy olimpia rendezésére.
Ennek csak egyik oka a megnövekedett költség, a másik az, hogy Magyarország messze nem áll olyan jól gazdaságilag, mint azt kormányunk el szeretné hitetni velünk. Évek óta csúszunk lefelé a versenyképesség nemzetközi listáján és a fejlődés fő jellemzője: a beruházások aránya szintén jó ideje messze a környékbeli országok átlaga alatt van. A mai szegénységi adatok az egykori hárommillió koldus országát idézik, emellett soha nem látott mértékű a korrupció, minden állami költés legalább 10, de sokszor jóval magasabb százaléka a haverok zsebét duzzasztja. Közismert, hogy az utóbbi idők minden olimpiája óriási ráfizetéssel zárult, nálunk sem lenne másképp. Hazánkban mélypontra süllyedt az oktatás, az egészségügy, a szociális szféra állapota, ezekre kellene inkább a pénz – ám a kormányt ez nem érdekli. Down-szindrómás tornász unokahúgom 2015-ben Los Angelesben a speciális nyári világjátékokon két arany, két ezüst, és egy bronzérmet szerzett. Ezért jutalom járt volna, amit nem kapott meg, mert utólag azt mondták, csak azoknak jár jutalom, akiknek legalább nyolc ellenfelük volt. Tehet ő arról, hogy abban a számban hány ellenfele indult? Én azt hiszem, a budapesti olimpia csak Orbán Viktor nagyzási hóbortjának egy tünete. Kedves Szilágyi Áron, higgye el, egy nemzetet nem olimpiai bajnokai, vagy oligarchái tesznek naggyá, hanem az, hogy a nép egésze hogyan él, mennyire javul a helyzete. Sok sikert kívánok önnek sportolói pályáján, de lássa be: nem egy budapesti világverseny lenne a magyar dicsőség csúcsa.