A legnyugodtabban gondolkodó emberben is fölvetődik ez a kérdés, amikor a központi hatalmak vezérkarainak vasárnapi jelentéseit olvassa. Katasztrófa előtt most van igazában Románia: — a románokkal való háborúról szóló hivatalos jelentéseknek mindenik sora ezt mondja.
Hát kellett ez Romániának? Idegen hadak az ország legértékesebb területein gázolnak, győzelmesen haladnak végig, a román sereget vereség vereség után éri, immár harcba sem tud bocsátkozni, — a dunai vonalat megvédeni sem próbálhatta! Beszélhetnek mindenfelé a hadviselők az okról, a kezdésről, — Romániának a rettentő borzalmakért való felelősség vitájában hallgatnia kell, a vezetőinek bűnhődnie kell.
Ezt a helyzetet Románia akarta, ebbe a megcsúfoltatásba, ebbe a szerencsétlenségbe a román politikusok hajszolták, izgatták, kergették bele a román népet Mackensen és Falkenhayn seregei egyesültek: amire a jelentések és a térkép együttes olvastán, a végén kellene következtetnünk, már most ideírjuk: Románia elveszettnek tekinthető.
A román férfiak tíz- és tízezrei pusztulnak a két-három felől is támadó osztrák-magyar és német csapatok rettentő ökölcsapásai alatt. És hol van a segítség? Hol van az ántánt? Hol van az orosz segítség? Az orosz segítség még mindig nyugati Moldova egy kis területén próbálkozik, a Gyergyó-hegységben, a kelet magyarországi Békás vidékén, kis, eredménytelen támadásokkal.
Románia is maga van ezekben a vészfordító időkben, amint maga volt tavaly ilyenkor Szerbia.
Népszava 1916. november 27.