Könnyen lehet, hogy Merkel három éve tényleg úgy gondolta, két-három év múltán lelép a politika színpadáról, inkább békés nyugdíjas életének szenteli mindennapjait. Most azonban szó sincs erről, sőt újabb négy évet vállal. A német kereszténydemokratáknál nem akad olyan politikus, aki csak megközelítően is hasonló karizmával rendelkezne, Európának pedig akkora szüksége van most rá, mint tán még soha.
Szövetségesekre lesz szüksége a kancellárnak
Merkel ugyanis nemcsak hazája, hanem az egész kontinens „Muttijává” lépett elő. Barack Obama múlt heti németországi látogatása alkalmával megrendítő tisztelettel beszélt róla, s fel is szólította a németeket arra, szavazzanak neki bizalmat újabb négy évre. A januárban leköszönő amerikai elnök úgy látja, a világon egyedül ő képes helyes irányba terelni a dolgokat, erre rajta kívül senki másnak sincs módja.
A megválasztott amerikai elnök, Donald Trump első lépései nem adnak okot túlságosan nagy derűlátásra, hiszen igazi héjákat kezdett maga köré gyűjteni, ráadásul nem alaptalan a félelem, hogy Silvio Berlusconihoz hasonlóan vezető pozícióját ő is saját vagyona gyarapítására használja fel, Nagy-Britannia még évekig képtelen magára találni a Brexit okozta sokkból, Franciaország és Olaszország igen komoly gazdasági gondokkal küzd. S ott van Vlagyimir Putyin, az „illiberális” világrend híveinek bálványa, aki egy újfajta birodalom kiépítésén fáradozik. Éppen úgy, mint Recep Tayyip Erdogan, akinek mintha az Oszmán Birodalom szultánjai lennének tanítómesterei.
S akkor még nem is szóltunk az európai jobboldali radikális pártok megerősödéséről, igaz, Marine Le Pen egyre inkább középre próbálja vinni pártját, most már ő sem hangolja a közvéleményt a menekültek ellen, hanem – Trumphoz hasonlóan – a politikai elitet, az amerikai elnökválasztás óta oly sokat emlegetett „Establishmentet” támadja.
Angela Merkelnek ebben a világban kellene megállnia a helyét. Többfrontos harc ez, amelyben szövetségesekre lesz szüksége, csak épp egyelőre nem körvonalazódik, kire számíthat. Theresa Mayre aligha, Matteo Renzire sem, hiszen komoly esély van arra, hogy az olasz miniszterelnök távozik tisztségéből a december 4-én esedékes, az alkotmánymódosításról szóló népszavazás után. Az Európai Bizottság elnökére, Jean-Claude Junckerre csak részben, hiszen „Európa kormányának” valójában csak korlátozott beleszólása van az ügyekbe, ráadásul az egykori luxemburgi miniszterelnök posztja sem tűnik atombiztosnak a brit népszavazás óta. Az Európai Tanácsra szót sem érdemes vesztegetni. Ami pedig az Európai Parlament elnökét, Martin Schulzot illeti, ő éppen riválisa lesz, de nem az európai, hanem a német politikai színtéren (lásd keretes írásunkat).
Szétfoszlott a legyőzhetetlenség mítosza
Tíz hónap persze sok idő, ennyi van hátra a német választásig, Merkel bejelentése azonban kimondva, kimondatlanul azt jelenti, hogy a következő voksolás után is ő marad a kancellári székben. S ezzel a magyar diplomáciának is számolnia kell. Hiába tört ki szinte üdvrivalgásban a kormány Donald Trump megválasztása kapcsán, nem várható az, hogy a megválasztott amerikai elnök hirtelenjében felkarolná Magyarországot, nem ugrik meg hirtelenjében az Egyesült Államokba szánt export, számunkra Németország marad a vonatkozási pont, ha tetszik, ha nem.
Ralf Stegner, a német szociáldemokraták alelnöke fogalmazott úgy a minap, hogy Merkel elvesztette a legyőzhetetlenség mítoszát. Való igaz, az utóbbi bő egy évben többször elpártolt tőle a szerencse, a határok teljes megnyitásával kapcsolatos döntést a lelke mélyén talán ő is megbánta, a Törökországgal kötött uniós menekültügy megállapodás, amelynek pedig ő volt a motorja, több ponton is támadható, következetlenséggel azonban senki sem vádolhatja a kancellárt.
A hagyományos politikai iskola képviselője, aki nem aszerint alakítja véleményét, mit akarnak hallani tőle, nem fenyegeti és alázza meg ellenfeleit, s nem is egy másik vallással vagy népcsoporttal szembeni ellenérzésekre épít. Politikai szempontból olyan tulajdonságokkal rendelkezik, ami szembemegy a mai trenddel, mostanság rosszul cseng a politikai korrektség, vagy a szolidaritás fogalma. A „modern” éra politikusai falakat, bezárkózást, erős nemzetállamokat akarnak, s folyamatosan ezeket ismételgetik, függetlenül attól, hogy az adott országnak ezekből mekkora előnye származik.
Maga Donald Trump mondta egykor Merkelről, hogy tönkreteszi országát. Ehhez képest a kancellárt továbbra is 55 százalék marasztalná a szövetségi kormány élén, ami nem is lebecsülendő, ahhoz képest, milyen viharokat kellett átélnie.
Egy sor világlap véli úgy, egyedül Merkelben bízhat a világ. „Keressük a Muttit” – hirdette a brit The Economist, amely mindmáig nem ocsúdott fel a Brexit okozta sokkból. A New York Times pedig „a liberális világ utolsó védelmezőjének” nevezte. A Politico megjegyezte: Angela Merkel új feladata a „globális gyógyítás lesz. Sokat elmondanak ezek a címek arról, hogy a korábbinál is jobban felértékelődött a kancellár világpolitikai szerepe.
Újabb nagykoalíció valószínűsíthető
Hiába próbál azonban a kancellár a nemzetközi problémák megoldására koncentrálni, a jövő szeptemberi választásig is akadnak olyan belpolitikai témák, amelyekre figyelmet kell szentelnie. Bár a szövetségi politikát jelentősen aligha befolyásolja a márciusi saarlandi választás, nyilván nem mindegy, miként szerepelnek majd a kereszténydemokraták. Jelenleg Annegret-Karrenbauer személyében a CDU-s miniszterelnöke van a tartománynak. Hírek szerint az ő neve is felmerült elnökjelöltként, Joachim Gauck utódaként, ám a kancellár úgy döntött, mivel pártja egyik legerősebb regionális politikusáról van szó, inkább arra ösztökélte: akadályozza meg a tartományban a baloldali, szociáldemokrata-környezetvédő-balpárti koalíció létrejöttét.
Májusban aztán Schleswig-Holsteinre vetül a figyelem, itt kellene a CDU-nak helytállnia. Egy héttel később Észak-Rajna-Vesztfália következik a tartományi választások sorában. Bár a legnagyobb német tartományban nem örvend kiemelt népszerűségnek az SPD és a Zöldek koalíciója, a CDU regionális vezetője, Armin Laschet nem jelent komoly veszélyt Hannelore Kraft SPD-s miniszterelnökre.
Egyelőre nem körvonalazódik, milyen kormány alakulhat a jövő szeptemberi voksolás után. Merkel számára nem jelentene gondot az SPD kihagyása a kabinetből, de egy CDU-Zöldek, vagy egy CDU-FDP kabinet aligha rendelkezne a kormányzáshoz elegendő többséggel. Ezért valószínűsíthető a nagykoalíció folytatása, akár úgy, hogy az említett két párt valamelyikét beveszik harmadik szereplőnek. Egyelőre azonban egyetlen párt sem volt hajlandó beszélni arról, kivel szövetkezne.
Új helyzet áll majd elő azzal is, hogy az euroszkeptikus, s egyre jobbra tolódó Alternatíva a parlament szereplője lesz. Ezzel még inkább magára vonhatja a figyelmet a párt.
Eldőlt Martin Schulz sorsa, az Európai Parlament elnöke jövő év elején visszatér a német belpolitikába, s az Európai Néppárttal való megállapodás értelmében konzervatív parlamenti elnöknek adja át a helyét. Schulz bejelentette, jövőre képviselőként indul a német választáson a szociáldemokraták észak-rajna-vesztfáliai listavezetőjeként.
A nagy kérdés azonban nem dőlt el, mely szerint ő lesz-e az SPD kancellárjelöltje, erre januárban kaphatunk választ. Szintén később derül fény arra, elvállalja-e a német külügyminiszteri tárca irányítását, miután az elnöki székbe ül a német diplomácia jelenlegi vezetője, Frank-Walter Steinemeier.
Trump és May sok gondot okozhat Merkelnek
Külpolitikai tekintetben is számos kihívás vár rá. Következő kancellári megbízatása alatt kell(ene) meghatározni a britek kilépésének feltételeit. Jelenleg persze még az sem biztos, hogy 2021-ig sikerül minden részletet tisztázni e tekintetben, az viszont látható, nagyon kemény tárgyalásokra van kilátás. London ugyanis új helyzetet teremthet azzal, ha adókönnyítéseket biztosít a vállalatoknak, ezzel nyomást gyakorolhat az Unióra.
Kérdés, hogyan alakul a viszony az Egyesült Államokkal. Trump nem nagy híve a szabadkereskedelmi megállapodásoknak, amit az is jelez, hogy Obama „édes gyermekét”, a kínai gazdasági hegemóniával szemben létrehozott Csendes-óceáni Partnerség (TPP) megállapodást elsők között kívánja felszámolni, s halottnak tekinthető az EU és Washington közötti megállapodás, a TTIP is. Trump védővámokkal fenyegeti a nem korrekt kereskedelmi partnereket. Ez elsősorban Kínára vonatkozott ugyan, de több uniós államot is érinthet. Mindenesetre ezzel a problémával is számolnia kell a kancellárnak.
Angela Merkelre hárulhat a NATO szétesésének megakadályozása is. Meg kell győznie Trumpot arról, hogy az észak-atlanti szövetség jelenlegi formájában való fenntartása, a hatalmi berendezkedés megőrzése az Egyesült Államok érdeke is. Európának ugyanakkor mindenképpen emelnie kell a védelmi költségeket, ez különösen azon államokra – köztük Magyarországra – érvényes, amelyek védelmi kiadása nem éri el a GDP két százalékát.
Csak töredékét soroltuk fel azoknak a kihívásoknak, feladatoknak, amelyek a kancellárra várnak 2021-ig, s hány és hány további olyan téma merülhet még fel, amelyekre most még csak nem is számíthatunk.
Ami mindenképpen megkerülhetetlenné teszi az uniós politikában, hogy a nemzetközi porondon európai, s nem német politikusként lép fel. Az ő diplomáciai mesterművének tartják, hogy Obama németországi látogatása során Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország és Franciaország megállapodott az amerikai elnökkel az Oroszország elleni szankciók fél évvel való meghosszabbításáról, s az intézkedést várhatóan még Donald Trump beiktatása előtt szentesítik.
Merkel a kulisszák mögött tárgyalt a kérdésről az érintettekkel, s így sikerült ezt elérnie. A német partizánakciókat azonban nem mindig koronázza siker, amit a kancellár a menekültválság kapcsán is megtapasztalhatott: egyebek mellett a visegrádi államok ellenállása miatt bukott meg az a kezdeményezés, hogy a menekülteket igazságosan osszák el az uniós tagországokban.
Az elvárások forgatagában
Képes lesz-e megfelelni ennyi elvárásnak a kancellár? A Die Welt emlékeztetett arra, Helmut Kohl utolsó kancellári éveiben mondta: a világpolitikába menekül. Ekkor már a CDU-n belül sem volt már akkora a tekintélye, mint például az NDK omladozása, vagy a német egység idején. Merkel abban a kivételes helyzetben van, hogy a világpolitika házhoz jön. A mérsékeltek, az EU egységéért, a jelenlegi világrend miatt aggódók – legyenek akár jobb-, vagy baloldaliak – tőle remélnek megoldást.
A világban való „rendcsinálás” azonban nem része a Merkel-doktrinának. Habitusa sem olyan, mint bármely amerikai vezetőjéé, mindamellett Berlin a „pacifizmus exportőrének” nevezhető.
Ahhoz, hogy Merkel erős vezetőként lépjen fel, rendet kell tennie saját pártjában. Ennek egyik feltétele, hogy méltó utódot kellene kinevelnie. Talán ez ígérkezik számára a legreménytelenebb feladatnak.