November 24-e reggel 8 óra. Néhány perc múlva, valóban egy nagy jelentőségű megállapodást ír alá a VKF három oldala, a kormány, a munkáltatók és a szakszervezetek képviselői. Egyszerre ír alá miniszterelnök, munkáltatói és munkavállalói érdekvédő. Ugyanaz mellett teszik le voksukat: rendezzük végre a legégetőbb bérkérdést. Kössük meg a bérmegállapodást. Egyetértés van a felek között.
Szögezzük le: régi mulasztást pótoltunk ezzel a megállapodással: belátható időn belül felszámolhatjuk a dolgozói szegénységet. Mindazok, akik tisztességesen ledolgoznak napi 8 órát, 2018. januárjától kezdődően legalább a mindennapi megélhetéshez szükséges létminimumot megkeresik.
A kormány több éves követelésünket meghallva, elfogadta, hogy 2018-tól a minimálbér nettó összege legyen egyenlő a létminimum összegével. Megértették a szereplők azt is, hogy nincs más út, mint tárgyalóasztal mellett több évre megállapodni. Ez teremt kiszámíthatóságot, ez biztosít valamilyen halvány fénysugarat azok számára, akik gyakran az elvárhatónál is többet dolgoznak, de mégis úgy érzik, hogy anyagi és lelki szempontból is kiszolgáltatottabbak, mint valaha.
Ma már közismert, 2017-től 15 százalékkal emelkedik a minimálbér, 25 százalékkal a garantált bérminimum. Majd 2018-ban újabb 8 százalékos béremelés lesz a legkisebb keresetűek esetében, míg 12 százalék a bérminimumot kapóknak. Ez érdemi előrelépés? Szerintem igen. Még pontosabban, kiindulópontot. Vitathatatlanul léptünk egy nagyot, de nem eleget. Világosan látjuk, a bérharc folytatódik. Már eddig is tele voltak a munkáltatói nyilatkozatok a tehetetlenségi érvekkel, magyarázkodásokkal, miért nem lehet nagyobb béremelést végrehajtani.
Az aláírást megelőző éjszakán csattanós bemutatót kaptunk ebből a szemléletből. Egyértelművé vált, amit a munkáltatók végig jeleztek számunkra: ahol csak tehetik ellenállnak.
Bizonyítékát adta ennek a magyar ipar egyik legerősebb szereplője néhány órával az országos bérmegállapodás előtt. Éjfél is elmúlt, és csöngött a telefon. Zaklatott hang foglalja össze a lényeget: kollégáink ott állnak a kecskeméti gyár bejárata előtt, mert a helyi bértárgyalások zsákutcába jutottak, a sztrájkoló munkásokat, és a Vasas szakszervezet tisztségviselőit pedig kiküldték az éjszakába. Értjük mi, „kívül tágasabb”. Nem az ipar egyik etalonjáról, a magyar gazdasági teljesítmény egyik ékkövéről van szó? Nem, az a cég, amelyik példát mutat munkáltató és munkavállaló hatékony együttműködéséről? Sajnos nem egyedi az eset, olyan is előfordult, hogy egy vidéki közlekedési vállalatnál takarítói munkakörbe helyezték át a sztrájkot szervező buszsofőrt. Jogszerűtlen, etikátlan megoldások ezek. Ez a munkáltatói hozzáállás bárhol a világon elfogadhatatlan. Mi sem hagyjuk annyiban! A magyar munkás ezekben a gyárakban ugyanolyan minőségű munkát végez mint nyugat-európai társai. „Csak” a bére kevesebb.
Megerősödtek az aláírást megelőző gondolataink: a bérharc itt (vagy soha?) nem érhet véget. Hiszen ez nem „csak” azokat érinti, akik az alacsony kereseti kategóriákban vannak. Mi lesz a többiekkel? Ő értük tovább kell harcolni, különben a mostani siker hatása hamar elillan. A bérharc tehát folytatódik csak most megváltozott a terep, az országos érdekegyeztetést az ágazati, a munkahelyi követi. Munkáltatók és szakszervezetek fognak egymásnak feszülni a következő hónapokban. Nem dőlhetünk hátra! Nemcsak mi, munkavállalói érdekvédők, hanem a kormány sem, ő is felelős azért, hogy a továbbiakban mi lesz a béremelésekkel, mert a versenyképességünk javításához bérrendezésre, vagyis béremelésre van szükség, minden kategóriában. A kormány ugyanis nem csak politikai döntéshozó szerv, hanem a legnagyobb munkáltató. És ilyen szerepében elvárjuk, sőt követeljük, hogy mutasson példát a többi gazdasági szereplő számára. Mutassa meg, hogy a közszolgáltatás és a közszféra béreit, mindenkit érintően, képes rendbe tenni, és nem szalámizással, egyedi alkukkal fordítja szembe egymással az ágazatokat. Ez a korszak a munka világában ugyanis véget ért. Sokkal nagyobb lett a szolidaritás ereje, mint korábban. Azt tapasztaltam az elmúlt hónapokban a munkahelyi, ágazati tárgyalásokon, hogy a gondolkodás az „én akarokról”, a „mi akarunkra” tevődött át. Megértette a magasan kvalifikált munkavállaló, hogy ő is csak akkor lehet sikeres, ha odaáll a betanított szakmunkás mellé, és kiáll az ő követeléseiért is. Ez új helyzetet eredményezett, aminek most országos szinten, később munkahelyi szinten lesz meg az eredménye.
Céljaink nem változtak. A helyzet azonban megváltozott, és ezt figyelembe véve kötelező tovább építkeznünk. Új szemlélettel, új célokat kell keresnünk, miközben a megszerzett értékeinket nem hagyhatjuk elveszni. Javaslom, hogy a szakszervezetek, a munkaadókkal, és a kormánnyal közösen dolgozzák ki a társadalmi bérfelzárkózás programját. Ebben nagyon egyértelmű célok szerepeljenek, és rendeljük hozzá közösen az eszközöket. Hiszen bérfelzárkóztatás, azaz bérrendezés nélkül nem leszünk képesek versenyképességünket erősíteni, megnövelni. Szükség van állami ösztönzőkre, munkáltatóknak, munkavállalóknak nyújtott további juttatásokra, szellemi és anyagi forrásokra.
Mindenekelőtt határozzuk meg az elveket. Négy lépcsőt javaslok, amelyek nem feltétlenül egymásból következnek, hanem inkább párhuzamosan értelmezendőek.
Először is el kell ismerni, hogy az átlagjövedelem terén nagyon rosszul állunk a Visegrádi-országokhoz képest. Ha egy magyar dolgozó nettó átlagbérét 2015-ben átváltotta euróra, akkor kb. 30 százalékkal kevesebbje volt, mint a Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban ugyanígy az átlagot kapó embernek. Nyilvánvalóan ez komoly hátrányt jelent a társadalmi fejlődés szempontjából, miközben semmilyen előnyt sem a gazdasági versenyképességet nézve. Azaz ne ringassuk magunkat abba az álomba, hogy csak azért, mert kizsákmányolják a magyar munkást, több beruházó jön Magyarországra. Ez még csak nem is városi legenda, hanem téveszme, vagy tudatos ferdítés. Egyszer és mindenkorra számoljunk le az önbecsapással.
Az a javaslatom, hogy máris kezdjük meg a tárgyalást a bérrendezés következő szakaszáról, amelynek célja a garantált bérminimum feletti bérek emelése. Azt követően, középtávú célként, dolgozzunk ki egy európai bérfelzárkóztatási programot, amely négy elemből tevődhet össze.
Kezdő célként tűzzük ki, hogy a magyar átlagbér 2019-től euróban mérve is legyen egyenlő a V3 országokban mért átlagbérrel. Ehhez a következő három évben 11-12 százalékos évenkénti béremelésre van szükség a nemzetgazdaság egészét tekintve.
Második elemként azt gondolom, ha bérfelzárkóztatásról beszélünk, akkor nem mehetünk el az országon belüli egyenlőtlenség mellett sem. Elfogadhatatlan, hogy egy országon belül 41 százalék legyen a különbség két megye átlagfizetése között. Ennek megváltoztatása nyilván nem történhet meg varázsütésre. De, ha abból indulunk ki, hogy a gazdasági válság kezdetekor ez a differencia még csak 17 százalék volt, akkor könnyen kijelenthető, valamit nagyon elrontottunk.
A jelentős differenciának egyik, de szerintem legfőbb oka, a ma már egyértelműen káros jelenlegi közfoglalkoztatási rendszer. Mindenekelőtt azért, mert konzerválja, sőt növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Egy olyan megyében, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, ahol a dolgozók 17 százaléka közmunkás, ez azt eredményezi, hogy a helyi gazdaság még inkább leépül, növekszik az elvándorlás, és romlanak a térség esélyei a kitörésre. És bizony, aki tud, ma már nem csak nyugatnak indul, hanem keletre, Románia felé is. Ez pedig pár éve még elképzelhetetlennek tűnt. Ezért a bérfelzárkóztatás harmadik eleme az országrészek közötti különbségek csökkentése kell, legyen. Magyarán, mielőbb szükség van a közfoglalkoztatási rendszer átalakítására, korszerűsítésére.
Harmadik lépésként a szomszédos Ausztriához kell nagyobb ütemben felzárkózni. Jelenleg a magyar átlagbérnek 3,2-szerese az osztrák. A cél, hogy középtávon a magyar és az osztrák átlagbér közelítsen egymáshoz. Tudom, hogy nagy vállalás, de nem tekinthetjük normálisnak azt az állapotot, hogy pár kilométer választ el egymástól egy soproni munkavállalót, és egy bécsújhelyit, azonos a munkakörük, mégis háromszor többet keres az osztrák kollégája. Elfogadhatatlan ez a hatalmas eltérés!
Ahogy korábban írtam, 2018-tól a minimálbér egyenlő lesz a létminimummal. Azaz a kötelezően adandó legkisebb keresettel rendelkező dolgozó legalább annyi bért kap majd, amely igen szerény fogyasztási szintet biztosít számára, azaz csak alapvető szükségletek kielégítésére nyújt lehetőséget, valamint csak a hónapról hónapra éléshez elég. Kisebb rendkívüli kiadás, vagy jövedelem kiesés is akadályozza a szükségletek kielégítését.
A rendszerváltáskor nemcsak a létminimummal foglalkoztak a szakértők, hanem meghatároztak egy ennél magasabb összeget is, ez pedig a társadalmi minimum volt. Ez szerény fogyasztási szintet jelent, az alapvető szükségletek kielégítésén felül, racionális gazdálkodás mellett olyan javak és szolgáltatások fogyasztására nyújt lehetőséget, amelyek a gazdasági, társadalmi, kulturális fejlettség adott szintjén már tömegigénnyé váltak. Ez a minimum némi átcsoportosításra, tartalékolásra is lehetőséget ad rendkívüli esetekre.
A bérfelzárkóztatás negyedik lépcsőjeként jelöljük ki azt a célt, hogy ne a létminimummal legyen a minimálbér nettó összege egyenlő, hanem az érje el a társadalmi minimum összegét. Nem falat rengető dolgokról van szó, „mindössze” annyiról, hogy az embereknek legyen tartalékuk a váratlan kiadásokra, és időről-időre javíthassanak életminőségükön.
Ha ezeket a sorokat elolvassák a munkaadói oldalon, akkor biztosan megrökönyödést kelthetnek ezek a célok, lépcsőfokok. De így volt akkor is, amikor például a Népszava egy évvel ezelőtti számában megjelent gondolataimat olvashatták, amikor a lényegében most elfogadott megállapodás mellett érveltem: „Ha valaki demagógnak tart minket, akkor nem csak velem, hanem neves, hazai és nemzetközi közgazdászokkal van vitája. És legfőképpen a magyar valósággal. Szóval nincs más teendő, üljünk le az asztalhoz, vegyünk elő egy üres papírlapot, és írjuk fel a tetejére: Megállapodás a dolgozói szegénység felszámolása érdekében 2016-2018. Nincs más út."
Tudom, jelentős változásokról van szó, és ezt csak közösen valósíthatjuk meg. Egy valamiben azonban biztos, hogy egyetértünk, mi valamennyien a sikerben, Magyarország sikerében vagyunk érdekeltek.
