A Harry Potter-filmekbe belefáradt és varázsvilágába belefásult nézőnek üdítő meglepetés a Legendás állatok és megfigyelésük című film. J.K. Rowling érdekes, élvezetes, látványos és vén fejjel is zavartalanul élvezhető varázsvilágot teremt. Nem regényt dob oda a filmvászonnak abrakul emésztésre, hanem életében először maga írta a forgatókönyvet. Teljes sikerrel: tele ötlettel, érdekes fordulatokkal, számtalan fantasztikus karakterrel felidézi a múlt század húszas éveinek New Yorkját. A reális életet lélegzetelállító atmoszférával mutató történet mellé odateszi azt a másik, párhuzamos világot, a varázsbirodalmat, amihez olyan jól ért.
Ezúttal Amerikában. És nekifog egy új, Rowling-birodalmat berendezni sok boszorkánysággal és varázslattal, meg feszítő indulatokkal, félelmekkel. A mesébe illő hókusz-pókusz mögött és mellett mindig ott van a reális világ, emberi viszonyokkal és érzelmekkel. A film valóság színeivel keveri össze a fantasztikum világát – ez teszi élvezetessé. Az utóbbi Harry Potter-filmeket rendező David Yates biztonságos irányításának köszönhetően a varázsbirodalom már az első részben lebilincselően működik. A valóságból lépünk a fantasztikumba, de fél lábunk a realitás talaján áll. Ez így remek szórakozás, a hírek szerint ez az új fantasztikus birodalom még négy filmfolytatásban mutatja meg legendás lényeit.
A múlt századi húszas évek közepe, New York. A világsikert befutott Harry Potter-féle Roxfort itt csak mellékes említés, távoli hely, ahonnan a Legendás állatok főhősét, a Eddie Redmayne által szeretni valóan életre keltett szörnygyűjtőt kirúgták. Voldemort nagyúr állítólag kedvelte őt, ami fura kicsit, mert ez a szörny-zoológus, a varázslatos állatok megfigyelője és begyűjtője, akit Rowling New Yorkba csöppent, csöppet sem sötét figura. Elbír a sötét erőkkel, de tele van gyengéd érzelemmel kutatása fura lényei iránt. Nem él vissza varázstudományával, befogadó és megértő. És nem vakar villogni varázstudományával, sőt. Ráadásul, ami a varázslóvilágban eddig elképzelhetetlen volt, maga mellé vesz segítőtársnak egy muglit, azaz varázsló képesség nélküli embert.
Jacob lesz a mese üdítően humoros figurája, aki hol ráfázik, hol rácsodálkozik a fantasztikus varázsló világra. Dan Fogler olyan ártatlan komikummal adja elő a kalandjait, hogy könnyű megszeretni. Együtt vészelik át az olykor sötét erőktől mozgatott kalandokat, miközben igyekeznek összeszedni a városban elkóricált legendás lényeket. Köztük a legneveletlenebbet, egy kacsacsőrű emlősre emlékeztető vakondot, a már a New York-i vámnál meglóg, s mindent ellop, ami fénylik. A bankban az aranypénzt, az ékszerboltban a gyémántokat, s úgy kell belőle kirázni a kincset, mint a kesztyűből a port. Ez a kis lényecske kavarja New York-szerte a nagy bonyodalmakat azzal, hogy megszökik.
A Harry Potter-időszámítás előtt 70 évvel vagyunk, amikor egy mocorgó bőrönddel New Yorkba érkezik az álmatag kinézetű szörny-zoológus, Gőte. (Reedmayne figurájának eredeti neve Newt, magyarul pontosan tarajos gőtét jelent.) A bőröndben laknak a legendás lények, onnan szökdösnek elő, de ebbe a bőröndbe menekül vészhelyzetben maga Gőte is, a gömbölyded Jacobbal együtt. A bőröndbe ki-be mászkálás határozottan jópofa ötlet, különösen látványos, amikor vízilónyi lények gyömöszölik bele magukat. Van persze bőröndcsere, van titkos titkosszolgálata a New York-i rejtőzködő boszorkányvilágnak.
Úgy titkolóznak, mint valami földalatti mozgalom, amely a leleplezéstől való félelmében rendel el titkos megfigyelést minden varázslat ügyében. Egy nyomozójuk ki is szúrja Gőtét, és ebből támad a film legkedvesebb epizódsorozata. A lánynak van egy gondolatolvasó boszorkahúga is, s az ő konyhai vendéglátásuk igazán pazar látványosság a levegőben közlekedő háztartási tárgyakkal.
Rowling ezt a világot nem színezi olyan sötétre, mint a korábbit, de itt is van ismeretlen gonosz erő, sötét hatalom, fekete gomoly, amely fenyegeti a várost, s úgy szántja fel a flasztert, mint anno a neki dühödt Godzilla tette. Philippe Rousselot operatőri munkája első osztályú, a látványosságok hibátlanok. Az ügyes rendezésnek köszönhetően természetesen simulnak össze a múlt századi New York-i történések a varázsvilág jeleneteivel. Ennek a filmnek minden jól áll, valóság és hókusz-pókusz egyaránt. Miközben kalandos és szórakoztató, leképezi a valóságos világ folyton egymásnak feszülő erőit.
Redmayne Gőteként mindenek előtt a legendás állatokat szerető és óvó tudóst, a szelíd lelkű kutatót kelti életre. Emberi formátumuk kap hangsúlyt azoknak is, akik kapcsolatba kerülnek vele a mese folytán. Fura, de a varázslatok is szívet gyönyörködtetően emberiek legtöbbször. Gőte rátalál a varázslényekre, egész állatkertnyi vonul fel belőlük, járkál is köztük, mintha csak a Central Parkban tenne. A komputeranimáció fantasztikus formákat varázsol, de fő élmény: Gőte szemével nézve a legrondább is szeretni való lény. A repülőgépnyi sas szelídsége, a kis zöld fonállényecskék intelligenciája, az irdatlan tömegű monstrumok bohém mozgása mind remek találmány.
Colin Farrell a sötét erő főgonosza, hőseinkre vadászva felszántja a fél város föld alatti járatait. Farrellt színészként szeretjük, de szerepe üres, felesleges, és ronda szépségtapasz a film kellemes arculatán. Az viszont ígéretes, hogy a sok varázslat között a legvarázslatosabb dolog, a szerelem is felcsillan a történetben.
(Legendás állatok és megfigyelésük *****)