Néha eljátszom a gondolattal, hogy 2018-ban Vona Gábor lehet a miniszterelnök. Van erre esélye? Korábban a Fidesz úgy tekintett rá, mint félig-meddig szövetségesre, és 2010 és 2014 között ez lényegében így is volt. Eddig úgy festett, hogy a választások a hagyományos baloldal-jobboldal harcát hozzák, 2014-ben Orbán Viktor is kampányában elsősorban az MSZP-t és Gyurcsányt tekintette ellenfelének, a Jobbik pedig, folyamatos erősödése ellenére mintha kiszorult volna ebből a csatározásból. Mint olyan párt, amelyikkel senki sem szívesen alkotna – szükség esetén – koalíciót. A helyzet azonban lassan változik. A Jobbik sokat engedett a radikalizmusából, és feltehetően sok ingadozó lát majd több fantáziát a kormányváltásra inkább esélyes Vona Gáborban, mint a szertefoszló, egységet és összefogást még mindig nem mutató baloldalban.
A Fidesz választási kampánya már 2014-ben megkezdődött, úgy fest azonban, hogy az ellenzék ezt nem vette észre. Ennek a készülődésnek volt a főpróbája a népszavazás, ahogyan korábban a rezsicsökkentés is nyilvánvaló politikai célokat szolgált. Most is lesznek ígéretek, lesz béremelés, nyugdíjemelés, és még nyilvánvalóan lesznek hasonló fogások.
Sokan megírták már – én magam is -, hogy a politikában fontos az ideológia, a program, a kommunikáció, ám ma a legfontosabb egy hiteles vezető, aki mindezeket képes személyében a választóknak bemutatni. És ebben a tekintetben van előnye a Jobbiknak, amelyik már megtalálta saját miniszterelnök-jelöltjét. Ez az év gyakorlatilag úgy ment el, hogy a baloldali pártok semmit sem tudtak profitálni az ellenzéki lehetőségekből és nem tudtak találni egy markáns vezetőt. Tudom, hogy nagyon nehéz ma fogást találni a kormánypártokon, hiszen erős az összefogás az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom között, erős a kommunikációs nyomás, de hát a politika már csak ilyen, valamilyen módon meg kell találni a küzdelem hatékony formáját. Szemlátomást nem elég beszélni a korrupcióról, nem lég emlegetni Rogán Antalt, Vajnát és feleségét, meg Habony Árpádot sem, ennek hatása a közvélemény-kutatásokban a Fidesz népszerűségének arányán nem látszik.
És amennyiben a folyamatok nem változnak, és a baloldalon nem találnak igazi vezető egyéniséget, és a Jobbik sem tudja tovább növelni a szavazóbázisát, akkor bizony el kellene gondolkodni egy koalíció megalkotásán, még akkor is, ha itt kölcsönösen minden résztvevőnek engedményeket kellene tennie. Más remény ugyanis nem látszik az erősen bebetonozódott kormánypárt megbuktatására. Tudom, hogy ma szinte elképzelhetetlen az álláspontok közelítése a baloldal és a Jobbik között, nehéz lenne összeegyeztetni a pártok elképzeléseit, de talán nem lehetetlen. A baloldal ideológiája nehezen felismerhető, és a Jobbik is sokat engedett a radikalizmusából, nem is beszélve a régen még hangoztatott – valójában divatjamúlt – antikommunizmusából. Ha most nem is sikerülne a győzelem, akkor legalább a parlamenti arányok lennének kiegyensúlyozottabbak. A másik út ugyanis további négy év ellenzékben – bár úgy fest, vannak, akiknek ez kényelmes -, hogy aztán egy még reménytelenebb helyzet alakuljon ki. Arra ugyanis nem lehet számítani, hogy a Fidesz enged a nyomásból.
Egyszer a másik oldal is lehetne unortodox.