A szarkáról
A teremtés ötödik napján Isten élőlényekkel népesítette be a vizeket, s megalkotta a szárnyasok különböző fajait. És látta, hogy így jó. Megáldotta őket és szárnyukra bocsájtotta a madarakat, azzal a meghagyással, sokasodjanak.
Kedvtelve nézte rajukat, amint repülésre várakoztak. Mielőtt szárnyra kaptak volna, hangot is adott nekik, hogy jelezzék a hajnal hasadtát. Csipogtak a verebek, énekeltek a rigók, burukkoltak a galambok. Már kifogyott a hangokból, amikor megakadt a szeme egy szép, tarka tollú madáron, a szarkán. Mit adhatok neki? – kérdezte kissé tanácstalanul. Végül a szarka kapta a maradék hangot, amelyet félretett, mert csúnyának ítélte. Jó lesz az is neki, hiszen gyönyörű a tollazata. Felszállt hát a szarka is, örömében hangicsálni kezdett. A Teremtő befogta a fülét. Erre ő sem gondolt.
Azóta a szarkák nem csak arról nevezetesek, hogy csodaszépek, hanem arról is, hogy a hangjuk olyan, mint a mesebeli gonosz emberé, vagy a seprőn lovagoló boszorkányoké. Hiába járnak gégésznél, hiába szedik a magvakat, a hangjukról messziről felismerik őket, s a többi szárnyas riadtan őrzi tojásait, mert a szarkák szívesen orozzák el őket.
Látta Isten, hogyne látta volna, hiszen mindent lát, hogy a szarkákkal valami baj van. Hiába a szép öltözet, környezetük utálja és megveti őket. Hiába pompáznak gőgösen, hiába növekvő gőgjük, képtelenek népszerűséget kivívni maguknak. A sas ugyan elviseli őket, de a sast talán még kevésbé kedvelik, bár aki teheti, kegyeit keresi. Róla senki sem meri azt mondani, tolvaj madár, csak titkos esti órákon, lenyugváskor suttognak ilyesmiket, de a szarkákról mindenki tudja a szomorú és bosszantó igazságot. A mértéktelenségük néha-néha a madarak királyát is dühbe gurítja, olyankor megtizedeli őket. Hiába, mindig jönnek új tollászkodásra vágyó szarkák.
Maga elé szólította hát az Úr a legravaszabb szarkát, aki a sziklaóriások tövében rakta fészkét, hogy minél közelebb legyen a sashoz, s ha ledob valamit a zsákmányából, ott legyen és felszedegesse a maradékot. Igaz, nem zenghetett dicsőítő éneket a madárkirályról, de az tudta, nincs készségesebb, hálásabb alattvalója.
- Lássuk – mondá az Úr – mi a baja veletek a többi madárnak? – Uram, irigykednek ránk – válaszolta a legbölcsebb szarka. – Már reggel tudtul adják a világnak, meghunyászolunk és kiszolgáljuk a sast. Talán ha mi is olyan behízelgően énekelnénk, mint a rigók…
- Ezen nem segíthetek. Látod, nincs már szép hangom, amelyet nektek adhatnék. Elégedjetek meg a gyönyörű tollakkal!
- Nem elég a toll, rögtön felismernek róluk.
Elgondolkodott az Úr. Nem hitte, hogy ekkora a megosztottság. Végül ezeket mondá a várakozó szarkának: - Vegyétek rá a sast, tiltsa meg a madaraknak, hogy reggelente énekeljenek. Akkor a ti hangotokat nem lesz mihez hasonlítani.
- Így lesz, Uram, – a szarka egészen megvidámodott – de miképp nevezzük a reggeli hangolás tilalmát?
- Nevezzétek cenzúrának! Annak már vannak hagyományai. Csak ébresszétek fel, és hitessétek el a madarakkal, hogy ez a szabadság.
A szarka megkönnyebbülve kapott szárnyra és nagy cserregéssel elrepült, hogy megvigye a jó hírt. Az Úr hosszan figyelte. „Ennek sem kellett volna ilyen díszes tollazat!” – gondolta. De azt is tudta: eljön majd a tollfosztás ideje…
Az oroszlánról
- Vannak még, fiam? – az Urat láthatóan kimerítette a mai fogadóóra. Hiába, sok a panaszos, a világ növekvő vétkei idáig is elérnek. Eláradt a gonoszság, szennyes habjai az Úr lábát mossák.
- Ketten. Az oroszlán és a nyúl. Külön kerubokat állítottam melléjük, másként az oroszlán nyulat ebédelne.
- Okosan, fiam. És mi volt ez a lárma az mennyek kapujánál?
- Visszazavartam egy magát kereszténynek állító politikust. Folyvást azt kiabálta: vasárnap be kell zárni az üzleteket, hogy megszenteltessék a Te neved. Figyelmeztettem, Isten nevét nem szabad minden piszlicsáré ügybe belekeverni.
Péter igencsak megokosodott – gondolta az Úr. – Pedig milyen faragatlan halász volt!
Nagyot sóhajtott: - Küldd először az oroszlánt elébem! – Szerette ezt az állatot. Mindig emelt fővel járt, méltán nevezték az állatok királyának. Ahhoz sem ragaszkodott, hogy térdhajtással köszöntse, ahogy illik az Úr előtt. Az oroszlánok azonban nem tudnak térdet hajtani. Nem ilyennek teremtette őket.
Kedvtelve szemlélte a beóvakodó oroszlánt. Mióta nem látta, megtelt a pocakja, kikerekedtek a vonásai. Annak idején sovány volt, szeméből tűz sugárzott. Kicsit mintha megereszkedett volna, szemét is gyakran lehunyta.
- Uram – az oroszlán nem várta meg a jelet, hogy szólalhasson. Mindenütt övé volt az első és az utolsó szó. – Uram – ismételte – panasszal érkeztem.
- Mi a panaszod?
- Azt híresztelik, nem vagyok olyan merész, mint régen, s hogy nem a falka, hanem a saját javam foglalkoztat.
- Hallottam ilyet. – Az Úr elgondolkodott. Hogyne hallotta volna! Széltében-hosszában terjedt a híre, hogy az oroszlánkirály néha nem ismer mértéket. Azt is mondják, rosszul választja meg kedves embereit. Legfőbb bizalmasa egy magaslaton építtetett palotát kis oroszlánjának. Onnan be lehet látni a környéket. A tétován lapító másik falkát, melynek vezére nyikkanni sem mer, talán a hangját is elveszítette. De látni onnan a saját falkát is, ami néha még fontosabb. A másik nagyra vágyó oroszlánt, aki átjátszotta barátainak és magának a leggazdagabb vadászterületeket, aztán az oroszlánok kincstárnokát, akit ugyan nem érhet bántódás, de rengeteget ártott a falkának, csak azért nem kap elbocsájtó szép üzenetet, mert a büntetésekre kijelölt oroszlán hitvesével dugdossák a zsákmányt, és mint tudott, az oroszlán sem vájja ki a másik oroszlán szemét.
Az Úr némi nosztalgiával gondolt a régi, megingathatatlan oroszlánkirályra, amint kevélyen szembeszállt az elefántcsordával is. Ma már csak övéi között ordít fenyegetően, inkább a bokrok fedezékéből szemléli a vonuló csordát; bár övéi így is bámulják merészségét. Nem mer messzebbre távolodni falkájától, rájött, hogy akit maga helyett kijelölt a falka vezetésére, a legostobább oroszlánok egyike, jobb, ha még kicsit sem ordít.
- Mit kérsz, kedves gyermekem? – kérdezte az Úr kicsit szomorúan.
- Uram, hogy ismét fiatal lehessek.
- Nem megy, gyermekem. Múlnak az évek, előbb lassan, majd mind sebesebben. Az oroszlánok is megkopnak, s ha nem vigyáznak, új oroszlánok jönnek a helyükbe. Emlékezzél, mit mondtam.
Az oroszlán dacosan felvetette fejét, és kihátrált a teremből. Szíve táján valami szorítást érzett. Felesége figyelmeztetésére gondolt: Elmúlik a világ dicsősége és a mienk is.
A nyusziról
Olyan alázatosan járult az Úr elé, hogy szinte észrevétlen maradt. Hosszú fülével eltakarta szemét, mintha elvakítaná a fényesség s bár hatalmas ugrásokra volt képes, most belapulva, csúszva közelített az isteni trónus elé. Emez nem akart moccanni sem, nehogy elriassza a kis jószágot. Végül biztató hangsúllyal így szólította meg: „Gyere még közelebb, nyuszika!” Hipp-hopp, máris ott ült az ölében. Érezte kis szíve zakatolását. Szelíden kérdezte, mi hozta az égi fogadónapra. Válasz közben a nyúl arcán valóságos könnyfolyam indult.
- Uram, engem mindenki csak bánt. Lőnek rám, ha a mezőn futkározom, a hölgyek a bundámra vágynak, de ez még mind semmi! A rókák…
- A rókák? – vágott közbe az Egek Ura –, hiszen nincs több belőlük, mint a múlt esztendőben.
- Nincs-nincs. De birtokukba vették a mezőket, a földeket. Rókafalva… Rókadomb… Rókaszőlős… Rókató… Róka mindenütt. Elvették a mi kis földjeinket, mindenütt rókalyukakat ásnak, az árukat meg velünk fizettetik. Árveréseket csinálnak, nagy garral hirdetik, indulhat bárki, de bizony csak a rókák ülnek az asztalok mellett, a többi állatnak egy rög sem marad.
- Hát a szarvasok?
- Nekik sem! Csapatostól járják az erdőt, kerülgetik a tilalomjeleket és a kandi puskacsöveket. Mintha csak a rókáknak teremtetted volna a föld minden szépségét és gazdagságát. Olyan jól megy nekik, hogy egyik-másik már nem fér ki a kotorékból, maga helyett a megbízottját küldi az árverésekre, de az is visz mindent.
- Miért nem mentek bíróságra?
- Nem lenne értelme, Uram. A legfőbb bíró az oroszlánok bölcse, egyetlen egyszer sem ítélt a javunkra. Visszadobja keresetünket, adat-kiegészítést rendel el, olyan is előfordult, hogy nélkülünk ítélkezett a rókák javára. Nincs igazság a földön, nagy jó uram.
- Mondd, nyuszika, mit tehetek érted? Szeretnél fehér bundát? Van még belőle.
- Ne tekints szemtelennek, de jó nekem a sajátom. Inkább szürke bundával szabadon, mint fehérrel papírdobozban. A dobozlét nem nekünk, mezei nyulaknak való.
Hallgattak. Az Úr azon tűnődött, miképp tehetne a nyuszi kedvére, a nyulacska is törte a fejét, de kis agya rettentően üres volt. Ám egyszerre felkapta fejecskéjét.
- Uram, tégy engem is Paprikássá!
Isten elmosolyodott. Egyik legkedvesebb könyve mindig ágya mellé volt készítve. A nyúlpaprikásról szóló legendát majdnem annyira kedvelte, mint a szentek legendáit. Gazsi, a mezőőr a nagy nyúlvadászaton megkegyelmez az eltévedt nyusziknak. Jósága jutalmául biztos állást kap, fizetés és fedél is kerül a feje fölé; Paprikás pedig teljesíti az Úr parancsát: szaporodik és sokasodik.
- Paprikás? Nem bánom!
A nyuszi boldogan elinalt. A rókák látták rajta az Úr jelét, nem merték bántani sem őt, sem a kis nyuszikat. Érezték, valamit tenniük kell az Úr rendelésének kijátszására. Végül a legravaszabb róka javaslatát fogadták el: meg kell változtatni a törvényt, egyetlen nyúl sem kaphat kedvezményeket. Összeültek, már-már megszavazták az új törvényt, amikor haragosan megdördült az ég.
- Várjunk – javasolta a róka – Majd megbékél. Eszünk még nyúlpaprikást.
