A Lorenzo da Ponte trilógia, első közülük éppen a Figaro, utána a Don Giovanni következett, majd a Cosi fan tutte. Köztudott volt az is, hogy a történeteket alkotó olasz poéta nagy szoknyavadász volt, kedvelte a női nemet, és kivált az erotikát. A zürichi rendezőnek, Felix Breisachnak az juthatott eszébe, miért is ne ajándékozhatná meg az előadás férfi nézőit csekély pajzánsággal, a sok hölgy szereplő vetkőztetéseivel, szoknyaemelgetésekkel és hasonlókkal, amit még az is fokozhatott, hogy a koszorú zömében csakugyan szemrevaló dáma volt.
Hiszen az erotika a komponistától sem volt idegen. Semmi durvaság, ízléstelenség, éppen annyi, amennyi a sztoriba belefér. Megtehette, mert a zenekar kiválóan működött, Franz Welser-Möst, a derék osztrák, Mozart honfitársa hamisítatlan Salzburgot varázsolt Zürichbe. Igaz, nem minden énekes szólista volt világsztár, talán csak Figarónak és szerelmetes társának, Susannának az alakítója brillírozott a partitúra pontos követésével, a finomságokkal, a többiek, kivált a baritonok és a tenorok inkább a helyzetek sikamlósságát élvezték.
Mégsem mondható, hogy a színpadra nem sikerült odavarázsolni a mozarti, de mindenekelőtt a dapontei szellemiséget, mert akinek módjában áll megvásárolni a világcég, (mellőzzük az ingyen reklámot) DVD-jét, hamisítatlan előadást láthat. A nagyon igényes zenebarátok pedig maradjanak hűségesek Hermann Preyhez, Fischer-Dieskauhoz, de mindenekelőtt Kiri Te Kanawához, akihez hasonló Almaviva grófnét és mesésebb cavatinát keveset rögzíthetett a technika. Akkor se, ha egyébként remek Figarókban szerencsére igencsak nagy a nemzetközi választék.