Budapest meg kívánja pályázni a 2024-es olimpia rendezési jogát, és ennek népszerűsítésére november 7-én kilenc nagykövetet kértek fel. Egyikük, Christopher Mattheisen, a Telekom Nyrt. vezérigazgatója azt nyilatkozta, hogy „nagyot kell álmodni, és hinni kell benne. Senki ne várja, hogy ez egy 2-3 év alatt megtérülő befektetés, ebben a kérdésben 20-30 éves távlatokban kell gondolkodni".
Hamburgot és Bostont nem lelkesítette ez a 20-30 éves távlat, ott sikerült elérni, hogy népszavazást rendezzenek a kérdésről és a város lakói le is szavazták az olimpia ötletét. Róma is visszalépett. Nem vitatta senki, hogy a helyi és nemzeti büszkeség szempontjából motiváló volna egy ilyen világversenyt megrendezni, továbbá nyilvánvaló, hogy szép sportlétesítmények épülnének, de az ellene szóló érveket súlyosabbnak ítélték.
Az első számú érv az, hogy az olimpia mérhetetlenül drága, és olyan céloktól von el pénzt – egészségügy, oktatásügy, környezetvédelem, nyugdíjemelés, adócsökkentés –, amelyek fontosabbak. Sokan a nagy beruházok, nagy pénzosztások miatt egekbe szökő korrupciótól és annak átgyűrűző hatásától félnek. A versenynek pedig a békét, a megértést, valamint az amatőr mozgalmak kibontakozását kellene támogatnia, ehelyett kevesek meggazdagodását támogatja és a doppingolás melegágya. Ez utóbbi tekintetében mindenesetre elgondolkodtató, hogy olyan atlétikai eredmények születnek, amelyek egyre nehezebben egyeztethetők össze az emberi természettel. Ilyen gyorsan futni, ilyen magasra ugrani, ilyen nagy súlyokat felemelni valamilyen önkárosító dopping nélkül gyakorlatilag lehetetlen, és ez az állítás akkor is igaz, ha a dopping nem vegyi szer, hanem önpusztító önhipnózis.
Vissza kellene térnünk az olimpia eredeti nemes eszméjéhez, Pierre de Coubertin báró gondolatához, aki egy közösségteremtő amatőr versengést akart, mondván: „Nem a győzelem, a részvétel a fontos”. Mára ez az állítás megfordult, a sportolókat éppúgy kihasználja és adott esetben megöli az olimpia, mint az ókori Rómában a gladiátorjáték.
A tokiói olimpia tervezett költsége hat, végső költsége huszonhat milliárd dollár körül lesz. Londonban előzetesen 4 milliárd dollárnyi kiadást terveztek az olimpiára a szakértők, végül 14 milliárdot költöttek rá. A riói olimpia tíz milliárd dolláros veszteséggel zárt. Ma magyar források általában 3 milliárd dollár körüli költségről beszélnek, de az utóbbi négy nyári olimpia költségei valójában 19 milliárd dollár körüli átlagot mutatnak.
De talán még így is megérné? Megmutathatnánk magunkat a világnak. De konkrétan mit is mutatnánk? Mi a mai magyar valóság? Ez nyilvánvalóan sokszínű, de egy vetülete biztosan nem maradna ki a tudósításokból. Az Élelmiszerbank felmérései szerint „A teljes magyar lakosság 23,8 százaléka tartósan nélkülöz élelmiszert, közel egyharmad pedig nem jut hozzá rendszeresen minden szükséges ételhez.” Ez rosszabb, mint a világátlag, mert nálunk minden negyedik, a globális arány szerint pedig csak minden kilencedik ember éhezik. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank illetve a Világbank megbízásából is készült egy felmérés, eszerint a volt szocialista országokban „nagyjából minden 4. ember rosszabbul él, mint 1989-ben. Ezeken a helyeken populisták vették át a hatalmat és kialakították a haveri kapitalizmust, amiben nagy szerepe volt a korrupciónak. Az elégedetlenség átterjedt az uniós tag Magyarországra és Lengyelországra. … Ha a nagy többség megszenvedi a fájdalmas átalakulásokat, akkor jöhet egy populista vezető, aki demokratikus úton kerül hatalomra, de utána már nem lehet eltávolítani, mert időközben megszerezte a teljes ellenőrzést. Épp ezért első számú gondnak kell tekinteni az egyenlőtlenséget, a reformok során mindig szem előtt kell tartani a felzárkóztatást.” (Forrás: Financial Times, Klubrádió, Szelestey Lajos lapszemléje.)
Következésképp: ha meg akarjuk őrizni Magyarországon a demokráciát, akkor először is fel kell számolni a szegénységet, az elmaradottságot, a tudatlanságot, hogy ne legyen egy nagy létszámú, érzelmileg könnyen befolyásolható választópolgár-tömeg, amelyik ennek a „haveri kapitalizmusnak” a szavazói bázisát alkotja. A pénzügyi forrásainkat a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére és a modernizációra kell fordítani, nem egy esetleg lelkesítő, de mégiscsak presztízsberuházásra.
Nem sokkal azután, hogy a Budapestnél lényegesen gazdagabb Róma is kiszállt az olimpia megrendezéséért vívott versengésből, egy magyar újságíró népszavazást kezdeményezett nálunk is erről a kérdésről, de a Nemzeti Választási Bizottság leszavazta ezt a kezdeményezést, arra hivatkozva, hogy nem volt egyértelmű a feltett kérdés, noha az teljesen egyértelmű volt. Ez annál is meglepőbb, mert az új olimpiai nagykövetek bemutatásán a budapesti olimpiai pályázat vezetője azt mondta: „annak a városnak van esélye győzni, amely egységesen szeretné megrendezni az olimpiát, erős hazai támogatással.”
Ha ez kormányvélemény, akkor bizonyára a kormány is híve a népszavazásnak. Február 17-én kell beadni a végső pályázatot, ha kormányunk csak fele akkora aktivitást mutat ebben az kérdésben, mint a bevándorlókkal kapcsolatban megrendezett teljesen értelmetlen és fölösleges referendum esetében, nyert ügyünk van.
