Dr. Kádár Jánosnak a lap 2017. november 7-i, keddi számának „Szerintem...” rovatában „Népszabadság” címmel megjelent véleményéhez szeretnék két gondolatot hozzáfűzni.
Annak ellenére, hogy egyes mai „véleményformáló politikusok” egyenesen egyenlőségjelet tesznek a megújult lap és elődje, a Szabad Nép közé, amellyel a Népszabadság - véleményem szerint dicséretes bátorsággal -, vállalta a (jog)folytonosságot. Nos, szerintem ennek egyik alapvető oka az lehetett, hogy a lap szerkesztősége foglalkoztatta az akkori idők leghozzáértőbb, legfelkészültebb, ha úgy tetszik, „legprofibb” újságíróit, akik a rendszerváltás után ugyanúgy karanténban találták magukat, mint az akkori MSZP.
Holott, ahogy olvasótársam is utal rá írásában, „ráadásul ez a múlt nem is volt annyira szégyenteljes, mint amilyennek egyesek utólag be akarják állítani, hiszen az állampárt kétségtelen kiszolgálása mellett többek között éppen e lap hasábjain nyílt lehetőség a reformtörekvések kifejtésére is.” Esélyük sem volt elszegődni más lapokhoz, talán nem is akartak. Annak idején nagyra tartottam, hogy kitartottak lapjuk mellett, és szakmai értelemben véve magas minőségű munkájukkal megteremtették azt az országos minőségi napilapot, amelyet most a hatalom gátlástalanul legyilkolt. Szakmaiság tekintetében a most kirúgott szerkesztőség méltó örököse és követője volt a lap nagyszerű hagyományainak.
A gyűlölködő és rettegő paranoia számára azonban ez kevés, nem elegendő indok a jogos, helyenként éles kritika józan értékeléséhez – netán, urambocsá’, belátó elfogadásához. Egy diktatúra arra sohase képes. Egy dologban azonban vitatkoznom kell olvasótársammal. Szerinte ugyanis „Orbán Viktor és munkatársai túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az írott sajtónak”. Nos, elegendő csak a lap e számának ugyanezen oldalán ismertetett blog bejegyzésre utalni: a vidéki lakosságot a nyomtatott sajtó helyi orgánumai még mindig több százezres példányszámban érik el. Nem véletlenül képezik éppen e lapok a regnáló hatalom soron következő célpontját.