Donald Trump elnökké választása bombameglepetés volt ugyan, de belekábulni talán nem érdemes. Az amerikai elnökválasztásokat 2016. november 8-án ugyanis nem Donald Trump nyerte és nem Hillary Clinton veszítette el. Ők egy idegőrlő másfél éves választási kampányban mindketten sokszor bebizonyították, hogy nem méltóak a világ talán legbefolyásosabb közjogi méltóságát jelentő állás betöltésére. Más kérdés persze az alkalmasság és az alkalmazkodási képesség. De Trump tudatlanságával és egy nagy nemzet első emberéhez méltatlan megjegyzéseivel még saját választóinak egy részénél is ellenszenvessé vált és maradt akkor is, amikor két rossz közül őt választották. Clinton pedig politikusként a jövőkép hiányával és a sokak által még mindig gyűlölt etnikumok felkarolásával, személyesen pedig közalkalmazottként elkövetett hanyagságaival és korrupciós ügyeivel tette magát szerethetetlenné.
A mostani választások nyertese az amerikai kisember, közelebbről a fehér bőrű munkás és alkalmazotti réteg, politikai zsargonban szólva az alsó középosztály. A finnyás értelmiség, ezen belül a fővonalbeli amerikai sajtó által mindvégig vállalhatatlannak képzelt ingatlanmilliárdosra most azok a "tősgyökeres amerikaiak" szavaztak, akik már régóta elégedetlenek saját életviszonyaik és az ország helyzetének alakulásával. A fehér övezet lázadása volt ez a politika és a gazdaság kulcspozícióit elfoglaló, lendületét vesztett elit ellen. A kétpárti vezető réteg ellen, mely a csendes többség szemében, úgy látszik, képtelennek tűnt az amerikaiakat foglalkoztató problémák megoldására.
Az illegális bevándorlás és a közpénzeket zabáló szociális biztosítási programok már Obama elnök első ciklusában kiváltották a kispénzű amerikaiak heves ellenkezését. E programok javadalmazottjai arra még hajlandóak voltak, hogy 2012-ben elmenjenek és újból leadják szavazatukat az első színes bőrű amerikai elnökre. Ezúttal azonban az elégedetlenek indulatai, mint utólag már minden politikai elemző elismeri, sokkal erősebbek voltak, mint az establishmentet támogató önelégült felső középosztályé. Különösen erős volt ez a szenvedély a Hillary mögött ímmel-ámmal felsorakozott fekete és latin származású amerikaiak viszonylagos közönyéhez képest.
Utólag persze mindig könnyebb okosnak lenni és Hillary Clintont hibáztatni azért, hogy sem ő, sem a Demokrata Párt vezetői nem ismerték fel, mi rejlik az ellenfél támogatottsága mögött. Hogy önhittségégből vagy tájékozatlanságból kifolyólag néhány demokrata fellegvárnak tekintett államba be sem tette a lábát, holott szerdára virradóan ezek döntötték el a választás kimenetelét. Ő és pártja – saját médiabirodalmával és az általa fizetett közvélemény-kutatásokkal megerősítve – az utolsó pillanatig biztos győzelemre számítottak. Clinton egyebek között abban a tévhitben kampányolt, hogy az Egyesült Államok első női elnökségének profi várományosával szemben egy semmiféle közszolgálati tapasztalattal nem rendelkező ingatlanvállalkozónak nem lehet esélye.
Ebben volt némi ráció, de a Trumpot a szórakoztatóiparból érkezett Reagan elnökkel párosító párhuzamok nem állják meg a helyüket. Ronald Reagan a republikánus establisment és a legbefolyásosabb üzleti körök embereként jutott hatalomra. Donald Trump a párt vezetőinek akarata ellenére, mi több, a Wall Street ellenében győzött. Reagan már a negyvenes években politizált, a színész szakszervezetek egyik ismert vezére, a hollywoodi kommunistaüldözés bajnoka volt. Trump viszont korábban soha nem ártotta bele magát a politikába. Reagan nagyon is népszerű volt a kisemberek körében. Trump a maga sikerét magányos farkasként aratta, népszerűtlen volt és maradt, csak a lázadót tisztelték és fogadták el benne. Mégis neki sikerült az, ami a demokrata oldalon nem sikerült a másik párt lázadójának, Bernie Sandersnek. Ők ketten felismerték, hogy a szavazók jelentős része bármi áron változást akar, s ezúttal nem a jelöltek életkorát, faját, nemét, vagyonát és politikusi alkalmasságát méricskéli majd, hanem a változás kivívására alkalmasabb személyre fog szavazni.
Arra se vegyen mérget senki, hogy Trump megválasztása az amerikai politika vagy a közhangulat erős jobbratolódásának jele. Az amerikai átlagember - közöttük a legális körülmények között bevándoroltak - jogos elvárása, hogy valaki végre eltávolítsa a létfeltételeik javulását évtizedek óta gátló akadályokat. Hogy megoldja a kétezer kilométeres mexikói határ lezárását, ami praktikusan évi több százezer potenciális "élősködő" és "megélhetési bűnöző" távol tartását jelenti. Követeli továbbá a csendes többség a gazdaság jelenlegi helyzetében sokak szerint vállalhatatlan szociális kiadások csökkentését, az Obamacare-nek nevezett szociális háló megszüntetését. Akkor is, ha ezzel esetleg odalesz a szociális érzékenységéért semmiképp sem elítélhető Obama elnökségének talán legnagyobb, de mindenképpen legismertebb vívmánya: 30-40 millió szegénysorban tengődő amerikai egészségbiztosításának megoldása.
A keddi amerikai választások bel- és külpolitikai következményei még nem megítélhetők. Már Trump első beszéde is azt bizonyította, hogy az Egyesült Államok presztízse szempontjából is katasztrofális kampányt valamiféle konszolidációs próbálkozás követi majd. Van azonban ennek a választási bombameglepetésnek egy érdekes tanulsága, mely már most levonható. Ez pedig nem egyéb, minthogy a tömegek modern tömegkommunikációs eszközökkel és pénzzel való manipulálásának határai vannak.
Ha egy választói többségben a politikai változás akarata megerősödik, azt sem pénzzel, sem médiafölénnyel, sem hálózatszervezéssel nem lehet elfojtani. Mert hogy miért és hogyan győzött Donald Trump, annak titkát még évekig fejtegetik majd, de hogy milyen körülmények között veszített Hillary Clinton, azt a vak is láthatta. Hillary Clinton ebben a kampányban nagyjából kétszer annyi pénzt költött, mint ellenfele, egymillió önkéntessel és az amerikai média négyötödét kitevő nagy kereskedelmi televíziók, fővonalbeli lapok és internetes portálok, a szórakoztatóipar és a finánctőke szinte osztatlan támogatásával veszített.
Donald Trumpot pedig megválasztása után sem személye miatt övezi majd tisztelet és megbecsülés, hanem az általa betöltött tisztség miatt, mely sohasem csupán egy személyhez kötődik. Ahhoz, hogy saját maga és országa hazai és nemzetközi megítélésén változtatni tudjon, sok mindent másképpen kell csinálnia, mérlegelnie és értékelnie, mint ahogy a kampány során tette. Őt csodálat egyelőre legfeljebb ösztönös politikai érzékéért illeti. Azért, hogy megérezte: amikor egy politikai elit a társadalom néma vagy hangos többségének verdiktje szerint megérett a leváltásra, akkor annak az elitnek mennie kell. Az Egyesült Államok a 2016-os elnökválasztásokon érkezett erre a pontra.
