Egy gátlástalan, kisebbségellenes és szexista szólamokat harsogó ingatlanspekuláns lesz Amerika új elnöke. A politikai elitet, a globalizációt, a nyílt demokrácia értékeit és a bevándorlást elutasító amerikaiak döntöttek így, akiknek az elmúlt negyvenöt év gazdasági stagnálása csak keserűséget és lecsúszást jelentett. Többségük konzervatív, munkásosztálybeli fehér férfi, akinél betelt a pohár: egy fekete elnök után nő költözzön a Fehér Házba? Az intelligens, több évtizedes politikai tapasztalatot és szakértelmet megjelenítő Hillary Clinton nem tudta áttörni a világ legmagasabb üvegplafonját, az keményen és szilárdan a helyén maradt, újabb jelöltek rohamára várva. Figyelemre méltó adat: az egyetemi végzettséggel nem rendelkező nők hatvan százaléka is Trumpra szavazott. Érdektelen volt számukra Clinton programja, vagy ellenséget láttak benne, a Wall Street emberét, aki nem hallja, nem látja a bajaikat? Valószínűleg mindkettő igaz. Mindenesetre az értékalapú és közpolitikákra fókuszáló politizálást úgy elsöpörte a kétszavas üzenetekkel operáló populizmus, mint a szél, s a kisemberek elhitték, hogy egy milliárdos üzletember jobban képviseli majd őket, mint egy demokrata politikus. A világ most kapkodja a fejét: mi történt? Tényleg ezt az embert választották az Egyesült Államok elnökének?
Trump győzelme a közvélemény-kutatóknak is hatalmas meglepetés, akik nem vették észre, hogy Clinton fölényesnek látszó előnye a kampány végére teljesen elolvadt, és csúnyán benézték a végeredményt. Ám ezért csak részben hibáztathatók. Rengetegen szégyellték bevallani, kire szavaznak, inkább egyszerűen átverték a kérdezőket. (A 2009-es EP-választáson a Jobbikot hasonló okból mérték nagyon alacsonyan, s annál nagyobb volt a döbbenet, amikor végül a szavazatok 15 százalékát söpörte be.)
Trump győzelme után sokan az alkotmányos demokrácia válságát, vagy egyenesen háborút vizionálnak, de mindenképpen úgy látják, hogy valami új, veszélyes és kiszámíthatatlan világrend van kiépülőben. Valójában ez az új nagyon is régi. A trumpizmus, ha jól belegondolunk, nem újdonság, a Brexit után számíthattunk volna rá. Nekünk magyaroknak pedig, akik hat éve pácolódunk egy „illiberális”, „unortodox”, stb. rendszerben, pláne nem új. Kulturális polgárháború, ideológiai választóvonal a globalizációt elfogadó és az azt elutasító emberek között, kettészakadt ország, bezárkózás, falépítés a határon, a csalódott kisemberek manipulálása gyűlöletkampánnyal… Mindezt jól ismerjük. És ugyancsak ismerős az olyan elnök is, aki reggeltől estig azt a történetet meséli a választóinak, amit azok a legjobban szeretnek hallani. Ez egy bátor vezetőről szól, aki pótolja a demokraták mulasztását: naggyá teszi az országot, fölemeli a fehér alsó középosztályt. Édes zene mindazok fülébe, akik álmodni akarnak, elfeledni minden hazugságot, alpári viselkedést, zavaros pénzügyi manővert, rasszista megjegyzést és otromba fenyegetést.
De az álmodozók kettős mércével mértek: Clinton e-mail botrányát sokkal nagyobb vétségnek tartották, mint Trump összes visszataszító megnyilvánulását és handabandázását együttvéve. A demokraták kampánya akkor kapott végzetes sebet, amikor az FBI újra elővette az e-mail ügyet, amiből Clinton napokig nem tudott kikeveredni, s mire a nyomozást ugyanazzal az eredménnyel zárták le, mint nyáron, már megint nyakig ült a klasszikus kabátlopásos történetben, minden előnyét elveszítve. Trump pedig csak ment előre és támadott. Elképesztő gátlástalansága busás jutalmat termett.
S most élete legizgalmasabb üzleti vállalkozása előtt áll. Úgy lesz a világ első számú nagyhatalmának elnöke, hogy soha életében nem volt politikus, politikusi tapasztalata, szakértelme, gyakorlata nincs, profi szakértői csapat nem veszi körül. Programja egyetlen szóban foglalható össze: változás. Ezzel a mágikus erejű mantrával nyerte meg a választást, nyerte el a rozsdaövezet lakóinak bizalmát. Amit ezen túl a kampányában összehordott, az sokszor zagyva, értelmetlen, egymásnak ellentmondó, üres ígéret volt. Így azután fogalmunk sem lehet,milyen bel- és külpolitikai döntéseket fog hozni, melyik kampányígéretét tartja meg, és melyiket nem, milyen kapcsolatot épít Oroszországgal, Kínával, a „potyautas” NATO-államokkal, Európával. Mindenesetre nagy segítséget jelent neki, hogy a szenátusban és a kongresszusban is republikánus többség lesz, még ha a republikánusok között nagy is a megosztottság. Optimista elemzők abban bíznak, hogy okos, tapasztalt politikusok döntenek majd az elnök helyett, s hogy működik majd a fékek és ellensúlyok rendszere, ahogyan elvárható egy olyan erős demokráciától, mint az amerikai.
A politikai pankráció véget ért, az élet megy tovább. A győzelem után Trump hangnemet váltott, egységet hirdetett, szelíden és megértően beszélt, igyekezett úgy viselkedni, ahogyan egy elnöktől elvárható. S aki hisz abban, hogy a krokodil is lehet vegetáriánus, annak nyilván meggyőző a fellépése. Aki puszta színjátéknak tekinti a politizálást, az most egy újabb, szelídebb hangvételű színdarab bemutatójára vár. Én inkább Clinton beszédét hallgattam a befogadó és nagylelkű Amerikáról, bár félek, ez is álommá foszlott abban a pillanatban, amikor Trumpból az Egyesült Államok negyvenötödik elnöke lett.
