Ungváry Rudolf különleges alakja a magyar közéletnek. Egy személyben okleveles gépészmérnök, aktív újságíró-publicista, közíró és gondolkodó. Az utóbbi években a két utóbbi megnevezés vált a legtalálóbbá, de péntek este, a 80. születésnapja alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban szervezett köszöntésen a radikális jelzővel is illették.
Tábor Ádám esszéista, költő széles perspektívát nyújtva méltatta a születésnapost. Köszöntője legelején kimondta, számára Ungváry Rudolf kivételes embertípus megtestesítője: a normális hősé. Azt mondta, Ungváry diákkora óta bátran szembeszáll mindenfajta elnyomással és értelmetlen konvencióval, miközben ítélőképességét mindvégig megőrizte. A József Attila-díjas szerző lelkesen kitért arra, hogy Ungváry mindvégig következetes maradt, s mégis néha egészen eltérő típusú szerepvállalások jellemzik.
Emlékeztetett arra, hogy az ünnepelt az ’56-os forradalom egyik hőse, a Kádár-kori ellenállás szókimondója, a rendszerváltás társadalmi szerepet vállaló alakítója. Ungváry ezek mellett „a demokrácia vadhajtásaként felszínre bukkanó szélsőjobboldal elleni civil fellépések egyik élharcosa, az új autokratikus szisztéma tűhegyes szavú és éles szemű elemzője”, aki megőrizte a független polgári létformát. Szólt arról is, hogy húszéves kora óta megalkuvást nem ismerően követi a magyar és a német irodalmi, művészeti, történelem- és természettudományos élet alakulását, részt vett több avantgárd és posztmodern irodalmi tömörülésben is.
”És – a kultúra, irodalom, társadalom-, természet- és műszaki tudományok, politikai gondolkodás együttes ismerőjeként és művelőjeként – „uomo universale”, azaz minden oldalú reneszánsz ember” – jelentette ki köszöntőjében Tábor. Beszédében, akárcsak Sándor Iván Kossuth-díjas író, vagy Földényi F. László esztéta és irodalomtörténész, nem feledkezett meg A gépfegyver szálkeresztje című, a rendszerváltásig kiadatlan elbeszéléskötetről sem, amely Ungváry Rudolf irodalmi munkásságának tartópillére. Pályatársai szerint a mű egyediségét szerzőjének sajátos világlátása, markáns gondolatisága s ügyeskezű írásvezetése adja.
Az ünnepelt szeretett bordó nadrágjában, sárga pulóverében hol a második sorból hallgatta a baráti szavakat, hol a színpadra pattant, hogy rövid beszélgetésekben vegye ki a részét. Az első eszmecserét Kósa Gergely képzőművész folytatta Ungváryval, a házról, ahol mindketten felnőttek – úgy ötven év korkülönbséggel. A fiatal művész hosszan dolgozott azon, hogy a Bulcsú utca 21/A című kiállításának anyagát létrehozza, a bérház világháborús múltját rekonstruálja, s azt a jelennel hozza össze. Ungváry Rudolf, aki maga is ebben a házban nőtt fel, vállalkozott arra is, hogy néhány óra lefolyása alatt felidézze az emlékeit Kósának. Most úgy emlékezett a fiatalember diskurzusindító levelére, mint valamire, amire úgy vágyott, mint hosszú ideig önmegtartóztató ember a szexuális együttlétre.
Elmondta, számára ez a ház, annak minden elemével, szocializációjának színhelye. Illusztrációul kivetítették Ungváry néhány kamaszkorában lőtt fotóját is, amelyeket a szerző – az első sorban ülő, valaha fotóriporterként dolgozó Nádas Péter íróra pillantva – szemérmesen, majdhogynem szégyellnivaló fércmunkaként jellemzett. Mint mondta, fotóival a pillanatot ragadta meg, nem esztétikai törekvés hajtotta. A képeket, amelyen édesanyja látható, amint otthon a „cekkert” – a bevásárlókosarat – viszi valahova, dokumentációs és megismerési céllal készítette.
Ungváry filozófiai mélységekbe alászállva mutatta meg a közönségnek, hogy milyen fantasztikus az, hogy egymástól teljesen független egyedek ülnek a teremben, akiket szinte csak a szemantikai mező tart össze, amely a nyelvet és a fogalmakat takarja. Nem tudhatjuk, mi jár a másik fejében, milyen vágyai vannak, miről nem beszél. Ez a rétegzettség a szerző írásaiból is felsejlik, erre jó példa az Utána néma csönd című, huszonöt éve megjelent munka.
Salamon János filozófus többek között az emlékezés aktusáról faggatta a köszöntöttet. Ungváry arról beszélt, hogy legprecízebben 1944-45 vészterhes éveit és az ’56-os forradalom eseményeit tudja rekonstruálni. Csakhogy a tudomány szemében emlékezés, mint olyan, nem létezik, a materialista meggyőződés szerint csak felidézésről beszélhetünk, tette hozzá.
Szóba jöttek reformkommunisták, diákmozgalmak, de a pszichoanalízis és Rousseau is terítékre került, a szerző fejből idézte József Attila Csak az olvassa... című versét. Salamon rákérdezett a születésnapokra is. „Teljesen érdektelenek ezek a határpontok, de persze, a szociális jelentőségüket elismerem” – árulta el Ungváry, aki a közönséget nevetésre késztetve elmondta, hogy hatvan évvel ezelőtt a forradalmat az egyetem leánydiákszállójának szobáiban pihente ki.
Sándor Iván méltatásában arról beszélt, hogy Ungváry a nominalisták, a skolasztikusok és misztikusok közé helyezte magát, Nádas Péter pedig azt mondta, „végül is a nagy fekete latin gondolkodók sorából való.” A Kossuth-díjas író az Ungváry túróslepénye című köszöntővel ajándékozta meg az ünnepeltet. A szellemes írásban egy történetet elevenített fel, amelyben a szerző „inaskorában” azt a feladatot kapta, hogy készítsen portrét. Az egykori esemény tükrében idézi fel Ungváry Rudolf személyét, azt az önképet, amelyet a gondolkodó magáról ápol.
„Fényképészeti tapasztalataim alapján hozzá kell tennem, hogy az emberek általában akkor elégedetlenek a portréjukkal, ha nem készítünk az ábrázatukból túrós lepényeket” – mondta Nádas, megemlítve, hogy az Életünk című folyóirat egyik 1992-es számában készült interjúban a cikk írója nem készített lepényt Ungváryból. A beszélgetés a gyöngéd és figyelmes kíméletlenség remeklése, egy hiánypótlóan őszinte portré, vélte Nádas.
Az ünnepséget megelőzően szót válthattam az ünnepelttel. Ungváry Rudolf sokszínű személyiségéről szerencsére magam személyesen is meggyőződhettem, amikor tavaly felkerestem, hogy rávegyem, vállaljon apró epizódszerepet a kisjátékfilmemben. (Előadókészsége Sipos András Egy év - Párhuzamos történetek című dokumentumfilmjében fogott meg.) Akkor Ungváry szinte azonnal rábólintott a felkérésre, pedig „színészként” korábban még nem szerepelt. Most arról kérdeztem, mivel tölti idejét, ha éppen nem elmélkedik, vagy ír. „Badacsonyon szoktunk nyaralni, s mindig körbe is biciklizem a Balatont. Állandóan kerékpározom, állandóan síelek és evezek” – mondta, s valóban, nem egy könyvhéten láttam bukósisakban, kerékpárja oldalán.
Az is szóba került, hogy milyen írói tervek foglalkoztatják. Elmondta, a honlapján dolgozik. "Az összes eddigi írásaimból állítom össze. Olyan weboldalt szeretnék, ami valójában egy irodalmi mű, életem lelki és adatszerű részeiből. Mondhatni, skizofrén életem van, egyszerre vagyok gépészmérnök és író. Úgy látom, párhuzamos a konkrét műszaki, később informatikai tudományos tevékenységem az irodalmi-politikai munkálkodásommal. Ez bizonyos mértékben azért van így, mert számomra ezek a tevékenységek mind olyanok, mint a nemi élet folytatásai – más eszközökkel. Ezt metaforikusan értem, azt akarom kifejezni, amit egy természetes észjárású ember úgy mond: élvezetet találtam bennük" - mondta szellemesen.