Leonard Cohen mindig a teljességre törekedett: nem tért ki sem jó, sem rossz elől, kutatta élet és halál mezsgyéit, korok, tájak, hitek, hagyományok és új utak felfedezése vezérelte életében és művészetében, ha egyáltalán szabad e kettőt szétválasztani. E teljesség iránti csillapíthatatlan vágy, egy utolsó lépés az ismeretlen felé, még az utolsó hangok lecsengése után is.
A litvániai és lengyelországi rabbik Montrealban született leszármazottja, aki legboldogabb éveit a görög Hydra szigetén töltötte, de képes volt elvonulni közel egy évtizedre egy kaliforniai zen buddhista kolostorba, egyedülálló szellemi örökséget hagy maga után. Kortárs költő-dalnok társaihoz képest a nehezebbik utat járta be: míg mások a dalokkal szerzett hírnév révén próbálták magukat a poéták között elfogadtatni, addig Leonard Cohen előbb írott verseivel tette le névjegyét. Már 1961-es, A Föld Fűszerdoboza (The Spice-Box of The Earth) című kötete után úgy jellemezték költészetét, mint akinek sorait „átsüti a gyengéd és erotikus szerelem, valamint a szent és a profán kettőssége.” 1966-ra már túl volt második regényén, a Gyönyörű lúzereken (Beautiful Losers), amelyet „a Kanadában írt legradikálisabb könyvnek” neveztek a kritikusok és szerzőjét egyenesen James Joyce-hoz hasonlították.
Az állandóan magas hőfokon égő, alkoholt és drogot sem megvető, de a nyilvános szerepléstől irtózó Cohen csak barátai unszolására állt ki először nagyközönség elé dalaival. Első önálló lemeze, a Songs of Leonard Cohen 1967-ben jelent meg. Mivel azonban azokban az években jó néhány dalszerző énekelt egy szál gitárral az Atlanti-óceán mindkét partján, a skatulyázók őt is gyakran közéjük sorolták. Pedig Cohennek élete végéig a dal csupán egyik fontos része volt művészetének. Ennek ellenére prózai munkáinak első magyarországi megjelenését eképp hirdették: „Énekes, ha regényt ír.”
Cohen nem csupán míves, kultúrákon és hangulatokon átívelő énekelt költeményei által vált kultikus figurává, hanem melankolikus, mégis intenzív előadásmódjával és egész lényéből áradó, jó értelemben vett, belülről jövő férfiasságával is, amely az idő előrehaladtával még nemesebbé vált. A művész mindig tiltakozott az ellen, hogy komor, pesszimista költő lenne, még akkor is, ha a nemek harcának kilátástalansága, a lebonthatatlan falak, az elmúlás motívumai gyakran visszatérnek dalaiban, a bennük megszólaló szenvedély viszont törhetetlen életörömről árulkodik. Ezt az utat olyan mérföldkő-dalok szegélyezik, mint a Suzanne, a So Long Marianne, a Bird On The Wire, a The Famous Blue Raincoat, a Chelsea Hotel, nem is szólva a Hallelujah-ról, amely ma már több száz változatban ismert, amelyet énekelnek Karácsonykor és zsidó Újévkor, fekete gospel-kórusokban, de olyan rendezvényeken is, amelyek a békéről, a toleranciáról szólnak. (Néhány éve felkerült az internetre fiatal izraeli katonafiúk és lányok előadásában. Torokszorítóan szép…).
De nem állt távol tőle az irónia sem, főleg a 80-as évek végétől született dalaiban tett tanúságot „fekete” humorérzékéről, amellyel a változó világot szemlélte. Ilyen volt a First We Take Manhattan, Then We Take Berlin, vagy a The Future, amelyet Oliver Stone jó érzékkel választott ki a Született gyilkosok záróképeihez… A 2014-es Popular Problems albumon viszont már képes volt kinevetni önmagát, a „lelassuló” öregembert (Slow) vagy azt, aki képtelen kigyógyulni az emberekbe vetett hitéből (Nevermind). És ezekhez a gondolatokhoz mindig megtalálta a megfelelő zenei hátteret az amerikai folktól az európai sanzonig, a blues-tól a klezmerig, a minimalista hangoktól a keringőig.
Most, hogy a coheni életmű lezárult, ideje lenne igazságot szolgáltatni írott költészetének, amely még dalainál is gazdagabb. Elég csak az 50. születésnapjára írt 50 modern zsoltár-prózaversből álló Irgalom könyvére (Book of Mercy, 1984), vagy a tíz évvel ezelőtt kiadott Vágyakozás könyvére (Book of Longing, 2006) gondolni, amelyben a rövid filozofikus versek, a hosszú balladák, a már-már „szemérmetlen” szerelmi költemények, a szabadon áradó sorok és hihetetlenül tömör, szigorú szerkezetű, szinte lefordíthatatlan rímek egyaránt megtalálhatók. E kötetek és a dalok együtt festik meg Leonard Cohen „végleges” portréját – aki mellesleg rajzolni is kiválóan tudott.
„A költészet csupán az élet bizonyítéka. Ha életünk jól ég, akkor megmarad utánunk a költészet hamuja” – mondta Cohen. Ez a hamu még sokáig termékenyítő hatású lesz.
Politikusok, zenészek és írók búcsúznak
Hosszú megemlékezésében Justin Trudeau kanadai miniszterelnök kiemelte: "Cohen a legnagyobb művészi teljesítményig jutott. Képessége, hogy megidézze az emberi érzelmek hatalmas tárházát, a valaha élt egyik legnagyobb és legmaradandóbb művésszé tették". Az énekes montreali otthona előtt rögtönzött virrasztást tartottak, a rajongók gyertyákat gyújtottak, virágokat és üzeneteket helyeztek el.
Kiefer Sutherland színész honfitársát "brilliáns kanadai művészként" búcsúztatta. Lilly Allen és Paloma Faith brit énekesnők "tragikus veszteségnek" nevezték Cohen halálát. "Ez a hét nem is lehetne rosszabb" - írta Allen, utalva az elnökválasztás eredményére.
Szintén arra utalt Sarah Silverman amerikai komikus, is aki szerint Cohen halálával "az embereknek eszükbe jut például Come Healing című dal, amely nagyon jól jön ezekben a napokban".
Neil Portnow, a Grammy-díjakról döntő amerikai Hanglemez Akadémia (Recording Academy) elnöke szerint Cohen "az egyik legtiszteletreméltóbb popköltő, zenészként sok szövegíró számára jelenti a zenei mértéket. Különleges tehetsége mély hatást gyakorolt számtalan zenészre és dalszövegíróra, valamint a széleskörű kultúrára".
"A páratlan kreativitású, éleslátású és őszinteségű Cohen valódi látnok volt, akinek hangja nagyon fog hiányozni. Olyan örökséget hagy hátra, amely inspirációt és gyógyítást jelent az elkövetkező generációknak" - mondta a művész menedzsere, Robert Kory a Rolling Stone magazinnak.
Mark Radcliffe, a BBC munkatársa Cohen 2008-as fellépésére emlékezett vissza a Glasonbury Fesztiválon. "Hetvenezer ember volt a színpad előtt, ő mégis képes volt úgy tenni, mintha egy apró klubban lépne fel". Mint az egykori David Bowie, remek zenék csinált egészen a legvégsőkig - tette hozzá.
Jennifer Hudson énekesnő köszönetet mondott Cohennek a zene iránti elkötelezettségéért, Twitter-üzenetében egy 2014-es felvételt is közölt, melyen a művész Halleluja című nagy sikerű dalát énekli.
Neil McCormick zenekritikus a BBC televízióban "egy ótestamentumi költő és egy keménykötésű komikus keverékének" nevezte Cohent. "Nem ismertem senki mást, aki ilyen finoman bánt volna a szavakkal és kifejezésekkel. Az ember lét legsötétebb dolgait tudta kimondani úgy, hogy humorba burkolva tette kellemessé" - mondta.
Frank Turner énekes a zsoltárokhoz hasonlította Cohen dalait: "tökéletes alkotások, úgy tűnnek, mintha felfedezte volna, nem pedig megírta volna őket. Olyan szavakat írt, amelyek kiállják az idő próbáját és olyat ad nekünk, többieknek, ami után vágyakozhatunk".
