Az „Amerikai nindzsa” pocsék film, de sikeres: több változat készült már belőle. Az akciófilm hősének képességei abból állnak, hogy a keleti harcművészet amerikai szemnek szokatlan rúgásaival, ütéseivel szétcsap ámuló ellenfelei között. A közönség neki drukkol, hiszen úgy érzi: helyette is győztek.
A héten végignézhettük az „Amerikai nindzsa” politikai változatát. Nekünk, harcedzett keletieknek persze ismerős az ellenfelek kiütése, az a fajta főszereplő, akinek életeleme a verekedés, és kedvét is leli benne. Az Egyesült Államok azonban most először választott olyan elnököt, aki leginkább csak ezt tudja. Trump az első az elnökök sorában, akinek semmilyen előzetes politikai tapasztalata nincsen. Ezt nem hátrányának, hanem előnyének tekintették. Javára írták, hogy „kívülről jött”, ugyan dúsgazdagként, de a politikai eliten kívüli világból. Hogy durva, bárdolatlan, olykor bunkó vagy annak tetteti magát? Annál jobb. Legalább nem kell rá felnézni. Mert aki fent van, az a tapasztalatok szerint már nem lát le az egyszerű választóig. Hogy trágárul beszél a nőkről, fölényesen a nem fehérekről, ellenségesen a bevándorlókról? Hogy riválisával szemben csak macsó mocskolódásra futja: „Ha Hillary Clinton nem volt képes kielégíteni a férjét, akkor miből gondolja, hogy képes kielégíteni Amerikát?” Nem baj, ebből is látszik, hogy nem játssza az eszét. Lehet röhögni rajta.
Ha valamit mégis lehet tudni elképzeléseiről, az nagyon hasonlít a mi magyar nindzsa-imitátorunkhoz: „A politikai korrektség Amerika egyik legnagyobb problémája”. Félre a másik ember tiszteletének normájával, a rasszista megjegyzések, a kollektív megbélyegzés tilalmával! Rúgni szabad, ez az erő és az őszinte indulat jele, aki nem teszi, képmutató vagy gyenge. „Senki sem tud nálam jobban falat építeni, elhihetitek nekem, és én olcsón is építek!” (Ez utóbbi talán az egyetlen, ami speciel nem a mi kis házi nindzsánkra emlékeztet. Ő semmit nem épít olcsón.)
Trumptól nem azt várják, hogy hasonlítson a politika vagy a média tekintélyeihez. Elég az elitből, a hagyományos politikából, ami nem tudta teljesíteni a „keményen dolgozó” kisember vágyait. (Igen, a „keményen dolgozó” terminust nemcsak Orbán, Trump is használja bázisa megszólítására.) Amerikában nem Trump győzött, nem is a republikánus párt, hanem az elitellenesség, az eddigi társadalmi és kulturális hierarchia elleni düh. Egy ottani megfogalmazás szerint „Trumpot a harag választotta meg”. Másodjára ismétlődött meg a Brexit képlete: akkor a brüsszeli elitet akarták leváltani – mert éppen azt lehetett -, itt most a washingtonit.
Mindkét országban a kevésbé iskolázott, idősödő, kisvárosi-falusi, a további lecsúszástól és ezért a versenytársnak tekintett bevándorlóktól félő rétegek voksai hozták a győzelmet. Amikor Trump híveit a közvéleménykutatók megkérdezték, mit tartanak jelöltjükben a legfontosabbnak, 80 százalékuk felelte: azt, hogy változást hozhat. Ez az Amerika azt várta az ő nindzsájától, hogy fütyülve a viselkedési normákra, rúgja be az ajtót. Berúgta. Csak az a baj, hogy a hirtelen támadt huzat kifújhatja azt is, ami eddig úgy, ahogy lakhatóvá tette a házat. Méltányosságot, szolidaritást, mások jogainak tiszteletét.
De mielőtt megvetően sóhajtoznánk a „primitív” választókon, ne felejtsük el, lehetnének a baloldal bázisa is. Azt, hogy valami bezápult, beszűkült a piac és a demokrácia működésében, nemcsak ők érzik. Tudományos kutatások sora igazolja: a fejlett régiókban a múlt század közepe táján reménykeltően csökkentek a társadalmi különbségek, majd a hetvenes-nyolcvanas évektől újból növekedésnek indultak. Igazságtalanabb lett a világ, a mélyebb szociális és kulturális árkokon jóval nehezebb átugrani, előre jutni. Piketty tudományos sikerkönyve kimutatta: a leggazdagabb 10 százalék, a felső decilis, az ötvenes években az amerikai nemzeti jövedelem egyharmadát tette zsebre, ma már a felét.
Hasonló a tendencia Európában is, ám az Egyesült Államokban ez az ország önképét, kedvenc mítoszait, identitását is összetörte. Ki ne hallott volna az „amerikai álomról”, amely szerint elég keményen dolgozni, ügyesen, de becsületesen forgatni a pénzt, és a cipőtisztítóból milliomos lehet! Csak rajtad áll, és minden lehetsz, szabad a pálya. Hát nem! Az álom oda. A távolság nő. Trump kampánya arról szólt: gazdag vagyok, de nem „bennfentes”. Győzelme után először ezt üzente szavazóinak: „Megújítjuk az amerikai álmot!”
Mi már megtapasztaltuk, hogy a hatalomvágyó népvezérek esetében milyen könnyen fordul ez az ígéret az ellenkezőjére. A hivatalos statisztika is igazolja: Orbán alatt az egyenlőtlenség nemhogy csökkent volna, de nőtt. A milliárdos Trump kibújt az adófizetés alól, és szétverni készül a szegények ellátását célzó egészségügyi reformot.
A világ válaszúthoz érkezett. A társadalmak szétszakadására kétféle válasz van. Az egyik a bezárkózással és a közös ellenség keresésével tart egyben, visszavesz a szabadságból, kívül-belül tüskéket növeszt. A másik nyitott, szabad, de az eddiginél egyenlőbb viszonyokat formál. Ha nem erre való a baloldal, hát bizony isten, nem tudom, mire.
