Napjainkban ismét fellángoltak a viták 1956-tal kapcsolatban. A tisztánlátást erősen nehezítik azok a valótlanságok és legendák, amelyek a tényleges eseményekre mindkét oldalról rárakódtak, attól függően, hogy ki írta a történelmet. De nem könnyíti meg helyzetünket a történelmietlen megközelítés sem. Ha az eseményeket az adott történelmi korban és szituációban vizsgáljuk, egyértelmű, hogy a forradalomnak semmi esélye sem volt, ahogy a Rákóczi-szabadságharc és az 1848-49-es forradalom is eleve kudarcra volt ítélve (más kérdés, hogy hatásuk azért kimutatható a későbbi történésekben). Természetesen ünnepelhetjük ezeket az eseményeket, mint a függetlenségünk kivívásáért folytatott hősies kísérleteket, de ténylegesen inkább csak megosztották az országot és rengeteg fájdalmat, szenvedést okoztak.
Mindhárom megmozdulásban közös az is, hogy vezetőik a lehető legalkalmatlanabbak voltak feladatukra, következetesen figyelmen kívül hagyták a kor realitásait és radikális lépéseikkel még a lehetőségét is eljátszották valamiféle kompromisszumnak, amelyre a győztesek amúgy sem nagyon törekedtek. Az október 23-ai események a felszín alatti forrongás és elégedetlenség ellenére teljesen spontán akciók voltak. A rezsim ellen tüntetők döbbenhettek meg leginkább, hogy a komoly erőszakszervezettel rendelkező, megdönthetetlennek hitt rendszer egyetlen fuvallatra kártyavárként omlott össze. A spontaneitásból következik az is, hogy a felkelőknek nem voltak kiérlelt elképzeléseik. Kezdetben a legtöbben valamiféle jugoszláv típusú önigazgatási szocializmust képzeltek el, később azonban előkerültek és megerősödtek azok az erők, akik másképpen gondolkoztak az ország jövőjét illetően. A legvonzóbb természetesen a többpárti demokrácia lett volna, ennek azonban részben a jaltai egyezmény, részben a hazai demokratikus hagyományok hiánya miatt nem volt semmi esélye. Így tulajdonképpen két rossz közül lehetett választani és korántsem biztos, hogy a szovjet intervencióval a legrosszabbat kaptuk.
Meggyőződésem, hogy a lakosság jelentős része – valószínűleg többsége - elutasította a Horthy-rendszer visszaállításának gondolatát. Más kérdés, hogy a fegyveres harc során már nem számítottak az elvek és a függetlenség védelmében sokszor éppen azok szálltak szembe a szovjet páncélosokkal, akik különben a szocializmus és a szovjetekkel való szövetség hívei voltak. Ami Nagy Imre szerepét illeti: botcsinálta vezetőként sajnos alkalmatlannak bizonyult feladatára. Képtelen volt uralni az eseményeket, inkább csak sodródott velük. Egyre jobban radikalizálódva olyan követelésekhez adta a nevét, amelyek abban a szituációban teljesen irreálisak voltak és ürügyül szolgáltak a szovjet beavatkozáshoz (ami egyébként amúgy is megtörtént volna). Mártírhalála által vált hőssé. Feltétlenül beszélni Kádár Jánosról is.
Akár tetszik, akár nem, az adott körülmények között ő volt a legalkalmasabb vezető. Ő volt képes az ország konszolidálására, a nyugalom megteremtésére. Később az ország eladósítása árán viszonylagos jólét megteremtésére, a többi szocialista országéhoz képest magasabb életszínvonal biztosítására, olyan intézkedések megtételére, amelyek a kapitalizmusra való áttérés pillanatában óriási előnyt biztosítottak hazánknak, és amelyet a rendszerváltás tehetségtelen politikusainak mára sikerült teljesen elherdálniuk. Nem véletlenül lett megbecsült és köztiszteletben álló politikus az egész világon. Történelmi események értékelésénél nem árt, ha figyelembe vesszük a realitásokat és azt vizsgáljuk, ki mennyire tudott élni a számára megadatott lehetőségekkel. 56 történetéhez ez is hozzátartozik.
