Amikor magyar idő szerint szerda kora hajnalban már körvonalazódott a bődületes meglepetés, Donald Trump győzelme, Barack Obama, januárban leköszönő amerikai elnök lírikusokat meghazudtolóan szép mondattal készítette fel nemcsak hazáját, hanem a világot is a készülő változásokra. Úgy fogalmazott: bármi történjék is, a Nap reggel fel fog kelni és továbbra is Amerika lesz a Föld legnagyszerűbb országa.
A Nap tényleg felkelt, s nemcsak az Egyesült Államok, hanem szerencsére Magyarország felett is megjelentek sugarai, de az idő talán mégis fátyolosabb lett, s nem csak a rideg, őszies november az oka ennek. Mintha megváltozott volna a Föld Nap körüli keringési pályája. Úgy érezzük ugyanis, bolygónk nagyon rossz irányba halad. S alighanem ez is ugyanolyan emberi tevékenység következménye, mint a klímaváltozásé.
Mintha Karinthy Frigyes legendás, „Krisztus, vagy Barabbás?” című novelláját élhetnénk át újra meg újra: el sem tudunk képzelni mást, mint azt, hogy a józan ész győzedelmeskedik, de aztán mégsem. Felülkerekedik az emberi gyarlóság, nevezzük azt gyűlöletnek, ostobaságnak, butaságnak, vagy – lefordítva korunk világpolitikájának legnagyobb rákfenéjére – populizmusnak.
Az emberiség mintha a maradék józan ítélőképességét is kezdené elveszíteni, Amerikában a primitív televíziós műsorok, más országokban (ne menjünk messzire…) a hasonlóan magas szintű kormánypropaganda mértéktelen ránk zúdítása elérte a célját. Az ember lassacskán kreatív lény helyett élő robottá változik, amely mindent elhisz, amit el akarnak hitetni vele, s belé programoznak. Akadnak persze józanok is, de egyre kevesebben, mert kirekeszti őket a társadalom. Nincs helyük a zárt, felülről irányított világban. Inkább elvándorolnak.
Ma már sikk lett a populizmus, a mérhetetlen butaság féktelen terjesztése, az ellenvélemény elhallgattatása. Sokak szemében itthon is népszerű lett Vlagyimir Putyin elnök agresszív fellépésével, s a demokrácia semmibe vételével. Törökországban sokan lelkesen tapsolnak tízezrek letartóztatása, az ellenzéki média kivégzése láttán. Kínában Hszi Csin-ping elnök olyan személyi kultusz kiépítésén mesterkedik, mint amilyen Mao Ce-tung idején jellemezte az országot. Ázsia legkatolikusabbnak mondott államában, a Fülöp-szigeteken pedig olyan államfő tombolását figyelhetjük, akinek ultraprimitív megnyilatkozásait hallva okkal-joggal kérdezhetjük: ez most komoly?
És Európa… Itt is egyre népszerűbbek azok a politikai erők, amelyeknek semmilyen jövőképük sincs, csak azt hangoztatják, mit utasítanak el, kiket gyűlölnek. Megtapasztalhattuk ezt a júniusi Brexittel kapcsolatos júniusi népszavazás során is. E pártok számháborút indítanak a választók ellen, elmagyarázzák nekik, hogy az érvénytelen az érvényes, a bukás pedig siker. Manapság a rombolás, a mértéktelen hazudozás bőven elég a szavazatok maximalizálásához.
Donald Trump is beleillik a sorba. Neki köszönhető az, hogy a világ leghatalmasabb országában a kampány olyan alacsony szintre süllyedt, hogy az iráni állami tévé is élőben közvetítette az elnökjelöltek televíziós vitáit. „Lám, nézzétek, ez Amerika, a szabad világ, ott ilyen emberek akarják meghatározni az ország politikai irányvonalát” – üzenhették az iráni vezetők a szokatlan gesztussal a perzsa nézőknek, s sajnos meg is tehették. Trump és Clinton elsősorban önmagukat járatta le a világ előtt.
Trumpnak nem volt programja, azt szajkózta, ő a politikai rendszer ellen van, az amerikaiakért. „Yes, we can” – hallottuk nyolc, illetve négy éve, Barack Obama megválasztása egy új világ reménységét adta, de az ő politikája sem volt tökéletes. A gazdasági válság után sikerült ugyan növekvő pályára állítani a gazdaságot, csökkenteni a munkanélküliséget, de elhamarkodottan jutott arra a következtetésre, hogy Amerikának már nem kell úgy kivennie a részét a világ konfliktusainak megoldásából, mint korábban.
Hogy Hillary Clinton milyen elnök lett volna, sosem tudjuk meg. Trump diadaláért azonban őt is felelősség terheli. Amikor megkezdte a kampányt, pontosan tudta, mennyire magasak a vele szembeni ellenérzések. Nem tartották elég őszintének. Lehet azon vitázni, mennyire befolyásolta az FBI igazgatója, James Comey a voksolás végkimenetelét, de ettől még Clinton hibázott, amikor magánszerverén folytatta levelezését külügyminiszterként. Ezzel eleve komoly hátrányból indult, s Trump könyörtelenül ki is használta ezt. Clintonnak már a kezdet kezdetén be kellett volna látnia: nem ő a legalkalmasabb elnökjelölt a demokraták részéről. Igaz, Bernie Sanders sem lett volna az.
Az egyik német lap írta: Németországban egy Trumpnak esélye sem lenne arra, hogy elnök-, vagy kancellárjelölt legyen, s megalázó tirádái alapján Marine Le Pen, a francia jobboldali radikális Nemzeti Front elnöke hozzá képest szalonképes politikus. Az, hogy lényegében minden második amerikai a republikánus jelöltre adta a voksát, a nem éppen magas színvonalú helyi oktatási rendszer teljes csődje is. Ettől még tény: 2017. január 20-án egy mások érzéseit semmibe vevő, önelégült, kiszámíthatatlan személyiség ülhet a világ leghatalmasabb országának elnöki székébe.
Az önsorsrontás, a népbutítás kezd a csúcsra érni, lassacskán eléri tetőfokát. Hogy mi lesz, amikor tényleg felérünk oda? Nem tudjuk. De nagyon félünk, mi vár ránk ott – és az azt megelőző, utolsó métereken.
