Amerika írócsillaga, Jonathan Franzen egyenesen belebetegszik abba, hogy esetleg Donald Trump nyeri meg az amerikai választásokat. De fél attól is, ha Clinton győz. A 444 idézi a Die Weltnek adott interjúját: „Trump jelölése olyan súlyos sebet ejtett nemzetünk civil szövetein, hogy ha Clinton nyer, első évében fegyveres felkelésekkel kell majd megküzdenie, akik nem fogják elismerni a választás jogszerűségét”, tudniillik ebben az esetben a demokrata kormánynak végtelen polgárháborút kell vívnia a föderális kormányzati rendszeren keresztül.
Ilyesmitől nálunk egyelőre nem kell tartani. Bár az ember szívesen keres párhuzamokat, maximum az jut az eszébe, hogy mi lett volna, ha mondjuk Magyarországon a nemzeti nyomozóiroda főnöke, vagy a belügyminiszter a választások előtti napokban közzétette volna: az újabban felmerült tények alapján mégis tovább vizsgálódnak az egyik kormányfőhöz közelálló miniszter korrupciógyanús ügyében. Igen, tudom, hogy ilyesmi idehaza nem történhet meg, s ha mégis, az illetőnek nem volna módja közvetlenül a választások előtt újabb átiratot fogalmazni, repülne, mielőtt közölhetné: a nyomozást ismét lezárják, mert nincs bűntényre utaló jel. Persze, nincs olyan ország, ahol a polgárokat ne zavarná meg két ilyen egymást követő bejelentés, olyan sincs, ahol ne kapnák föl a fejüket, hogy mi mehet a kulisszák mögött. A kampányguruk minden oldalon gázt adnak az ilyen-olyan feltételezéseknek, amelyek eszkalálják a totális bizonytalanságot, s előrevetítik az eredmény megkérdőjelezését. Az egymás ellen fenekedő táborok amúgy is felkorbácsolt indulatához még csak ez hiányzott. Trump nem McCain, és Hillary nem Obama – szóval, ezzel megvolnánk. Azaz mégsem, mert rádöbbenünk, hogy Franzen most ébredő aggodalma nekünk már régóta ismerős, pórusainkba ivódott a háborús hangulat, lassan B-középpé válik az ország, amelyben úgy lesz hazaáruló az ember, hogy észre sem veszi. Elég, ha nem Dózsa Lászlót látja az egész házfalat betöltő gigaposzteren. Vagy több mobilvécét telepítene a határmenti migránszónákhoz. Netán hazugságon kap egy minisztert, értetlen a szaúdi barát körüli zagyvaságok hallatán, csóválja a fejét, ha eltelik egy hét anélkül, hogy Mészáros úr venne valamit. Lebegni kezd a valóság, alakítható gyurmává válnak a tények, elgurulnak a biztosnak vélt érvek, az ember azon veszi észre magát, hogy olyan vitákba kényszerül, amelyeknek semmi értelmük – a totális hazugsággal szemben nem kereshetők részigazságok, még kevésbé köthetők kompromisszumok. A belenyugvás, az elsomfordálás, a „megvert kutya” effektus, bár nincs külső jele, szintén növeli a feszültséget, pattanásig feszülő idegekkel készülünk az újabb botrányra, az újabb ütközetre. Mert nem lehet, hogy az ugyanarról szóló történetek ennyire távol legyenek egymástól.
Érzi ezt a hatalom is. Taktikája azonban nem engedi a hátrálást, némi engedményt, korrekciót – vehemensen hirdeti az újabb csatákat, legfeljebb előtte néhány törvénnyel, titkosítással megtisztítja a terepet, legyen szó felcsúti kisvasútról, reklámról, vagy TAO-pénzekről. A kvótanépszavazás kóstolót adott abból is, hogy milyen lesz-lehet majd a következő választási kampány, amelyhez gőzerővel zajlanak már a média-előkészületek. Nem andalíthatja el őket semmiféle közvélemény-kutatási görbe, mit sem számít, hogy esélyesek, nekik a százszázalékos biztonság kell, mert nem tévedhetnek. Aki ezt civil habitussal, polgári észjárással, racionális logikával, valamekkora megmaradt morállal, jogérzékkel próbálja követni, veszít. Ha csak fölényesen kiröhögik, örülhet, hogy megúszta.
Trump nem McCain.
