Zoltán és a nagyobbik fia már harmadik éve Londonban él, a srác főiskolán tanul, a tandíjat munkával igyekszik előteremteni. Apa és fia ugyanannál a cégnél „gályázik”, a szó legszorosabb értelmében. Mostanában észrevették, hogy a művezető nem nézi őket jó szemmel, ahol teheti, bele-beleköt a fiúba. Legutóbb egy hangos szóváltásnak kicsit erőteljesebb mozdulattal az apa próbálta elejét venni, félretolta a „főnököt”, aki erre rendőrt hívott. Erőszakos viselkedés miatt eljárás indult ellenük, elbocsátás, kiutasítás lett egy jelentéktelen konfliktus eredménye.
Ahogyan nálunk a menekültek, Angliában a kelet-európai „migránsok” ellen sikerült felpaprikázni a hétköznapok emberét. Idehaza a kormánymédia úgy állítja be, hogy ez az ellenszenv elsősorban a nálunk nagyságrenddel népesebb lengyel kolónia ellen érezhető csupán, a valóság persze – mint annyi más esetben is – egészen más.
Az Orbán Viktor által generált európai politikai meccsek sokban hasonlítanak azokhoz a felcsúti vidéki rangadókhoz, amelyeknek egykor maga is részese volt. Lehet, hogy akkoriban, csatárként, nem izgatta, ha itt-ott betartott valakinek, nem érdekelte, ha az általa elkövetett alattomos szabálytalanságokat nem mindig rajta, hanem a csapattársai valamelyikén torolta meg az ellenfél.
Miközben ő hevesen vívja a maga mini háborúját Brüsszellel, a brit miniszterelnök benne látja azt az embert, akit felhasználhat a Brexit miatt Londonra mérges európai kormányfők megosztására. Személyes politikai sikerének gondolja, ha betarthat az Unió vezetőinek, miközben a Nyugat-Európában dolgozó honfitársaink hátán csattan az ostor. Ami persze nem neki fáj.
