- Beszélhetünk még egyáltalán Magyarországon piacgazdaságról?
- Ha csak az intézményrendszert vesszük figyelembe, akkor a magyar gazdaság piacgazdaság. A piac intézményei léteznek: magántulajdon, független bíróság, kétszintű bankrendszer, működő állami számvevőszék, adóhatóság. Azt azonban látni kell, hogy egy gazdaság aszerint működik, amilyen társadalmi környezetbe ágyazódik. Ha a társadalomban kellő mértékű a demokrácia, az alá-fölérendeltségi viszonyok helyett mellérendeltségi, partneri viszonyok vannak, nincsenek merev hatalmi struktúrák akkor az egy jól működő piacgazdaság. Ha viszont nem demokratikusak az emberek közötti viszonyok - mint Magyarországon -, akkor az egy rosszul működő piacgazdaság.
- Miről ismerszik meg az ilyen rendszer?
- Tele van monopol pozíciókkal. Közgazdász nyelven ezt úgy mondjuk, hogy az intézményrendszer nem befogadó jellegű, hanem kizáró, monopolisztikus. Ilyen berendezkedés mellett erőfölényes helyzetek alakulnak ki, s az államnak is jelentős a befolyása. Az állami befolyás pedig eltorzítja a piaci viszonyokat. Ez jellemző ma a magyar helyzetre. Nem véletlen, hogy a magyar termelékenység az európai unió átlagos termelékenységnek alig 40-45 százaléka. Ezért például a World Economic Forum (WEF), a Világgazdasági Fórum 138 országot tartalmazó versenyképességi listáján a 69-ik helyre csúsztunk vissza. Pedig néhány éve még a 29-ik helyen álltunk. Ma már megelőz minket Botswana (64) és Vietnam (60) is. Önmagában tehát nem elég, ha messziről piacgazdaságnak tűnünk.
- Ez a felemás piacgazdaság a régióban magyar sajátosságnak számít?
- Egyáltalán nem. Legföljebb az arányokban van eltérés. Sajnos nincs olyan automatizmus, hogy ha bevezetjük a piacgazdaság elemeit, akkor holnaptól egy jól működő piacgazdaságot kapunk. A környező országokban is a társadalmi közeg a meghatározó tényező. Ez függ az emberek viselkedés mintáitól, értékrendjétől, attól, hogy hosszú évtizedek során milyen erkölcsi normákat sajátítottak el. Ezek az attitűdök nagyon lassan változnak. Sajnos nem lehet levakarni rólunk azt a 40 évet, amit az úgynevezett létező szocializmusban töltöttünk, és töltöttek a szomszédos volt szocialista országok. A magyar sajátosságok nem csak a szocialista időszakban alakultak ki, már a két világháború közötti időszakban is sok meg volt belőle, talán onnan gyökeredzik, amikor szintén messziről piacgazdaságnak tűnhetett ami nálunk működött, de inkább egy félfeudális rendszer volt. Ami megint a régióra jellemző, hogy talán a cseheket kivéve, igazi polgári forradalom sehol nem ment végbe. Nem igazi polgári társadalmakról van tehát szó, s ez rányomta, s rányomja a működésükre a bélyegét. Hiába vonultak ki az oroszok, hiába lett formálisan piacgazdaság és demokrácia, valójában a polgári értékek hiányában, torz, felemás, félresikerült piacgazdaságok és demokráciák alakultak ki. Ez többé-kevésbé a visegrádi országokra is jellemző.
- Mindezek ellenére, mennyire sikerült felzárkóznunk?
- Egy közepes fejlettségi szintet sikerült elérni, elsősorban a fejlett nyugat-európai országokból behozott korszerű technológiáknak, technikai eszközöknek köszönhetően a kilencvenes években. Ám a közepesen fejlett országok csapdájából már nem tudunk szabadulni egy évtizede.
- Mi lenne a recept a „nagy ugráshoz”?
- Talán a legfontosabb, hogy igyekezni kellene a társadalmat demokratizálni, nyitottabbá tenni, esélyegyenlőséget teremteni például egy jó oktatási rendszer létrehozásával, a kutatás-fejlesztés támogatásával. De sajnos nincs meg az a fajta társadalmi és politikai háttér, kultúra, az emberekben az az elvárás, ami ezt kikényszeríthetné. Ez is oka hogy beragadtunk egy közepes szinten. Ilyen körülmények között nem indulhatott meg a szerves fejlődés.
- Mit érzékelhetünk ebből?
- Egyebek mellett azt, hogy a kormányok pótcselekvésbe kezdenek. Megkezdődik a bűnbakképzés, a mutogatás, hogy az Európai Unió nem enged minket előrébb lépni, meg a migránsok tehetnek mindenről és így tovább. A kormány láthatóan nem érti, hogy milyen korban élünk, ezért einstandol tévé csatornákat, napilapokat, miközben az internet nemzedék alig néz már tévét, olvas nyomtatott sajtótermékeket, teljesen másképpen tájékozódik és gondolkodik. Kidobott pénz.
- Ennyire reménytelen a térség helyzete?
- Vannak jó példák is. A finnek, akik szintén erős szovjet nyomás alatt éltek, igaz, nem voltak ott szovjet csapatok és semlegesek voltak, a Szovjetunió összeomlását követően gyorsan fölzárkóztak a skandináv országokhoz. Széles társadalmi konszenzussal, évek alatt kialakított oktatási rendszerüknek, a kutatás-fejlesztésre fordított jelentős összegeknek köszönhetően. Még volt szovjet tagköztársaságok, a balti országok is kitudtak törni abból a csapdából, amiből mi nem. A statisztikai hivatal elnökeként azt láttam, hogy ezek a balti országok igyekeztek minél több területen együttműködni a finnekkel és a skandináv államokkal. Ők sikeresen modernizálták a gazdaságukat. Ennek oka, hogy a társadalmak megértették, csak egy versenyképes gazdasággal lehet előrébb jutni és elfogadták, hogy ehhez erőfeszítésekre, ideiglenesen akár megszorításokra is szükség van. Így nekik sikerült az ami nekünk nem, megoldották a gazdasági szerkezetváltást.
- Nálunk ez csak a szavak szintjén történt meg?
- Az elmúlt 40-50 évben mindenki mindig elmondta, hogy a magyar gazdaság szerkezete elavult és rossz, de a szavakon kívül nem sok minden történt. Radikális változásokra lenne szükség. Szakmáknak, munkakultúráknak kellene eltűnnie, bármilyen fájdalmas is ez és újakat kellene meghonosítani. Ehhez erőteljes alkalmazkodásra, sokkal több kutatás-fejlesztésre, jobb átképzési rendszerre, mobilabb társadalomra, nagyobb erőfeszítésekre lenne szükség. Ehhez nem nagyon füllik a társadalom foga.
- Nem ezért tartjuk a politikusokat?
- Bizony itt jön a politika felelőssége, hogy ebben a helyzetben mit lép. Vállalhatja a népszerűtlen szerepet, hogy beadja a társadalomnak a keserű pirulát azért, hogy hosszú távon a sikeres legyen az ország, vagy a rövid távú népszerűséget választja. Azt igyekszik elhitetni a társadalommal, hogy a mi gazdaságunkban minden rendben van, s csak mások hibájából nem jutunk előrébb. Előkerülnek a régi panelek, hogy a külföldi tőke, amelyik kizsákmányol minket, az a kerékkötő, illetve a brüsszeli bürokrácia megbénít bennünket, lenullázza erőfeszítéseinket. Persze egyik állítás sem igaz, de népszerű, mert meggyőzi a magyar társadalom többségét, hogy nem kell különösebb erőfeszítéseket tennie. „Te jól csinálsz mindent, csak szavazz ránk és akkor mi megvédünk ezektől a külső bajoktól” – szól a kormányzati propaganda. Persze ettől semmi nem lesz rendben és látszik, hogy az elmúlt 25 évben nem sok sikert értünk el a felzárkózásban. Kellene egy bátor politikai erő, amelyik felvállalja a nehéz és népszerűtlen döntéseket.
- Lett volna erre esély?
- Azt hiszem igen. Világosan látható volt 2010 előtt, hogy nem sikerült előre lépnünk, egy helyben toporgunk és nagy baj van a gazdasági modellünkkel. A kormányokat főleg az foglalkoztatta, hogyan őrizhetik meg csekély többségüket az országgyűlésben. Nagy reményeket fűztem a Fideszhez, amely 2010-ben kétharmados felhatalmazást kapott, hogy változtat ezen. Nagy csalódást okozott, hogy nem azt az utat választotta, amivel a polgárok többsége megbízta, hogy billentsük helyre a történelem kerekét és Magyarországon fejeződjön már be a polgári átalakulás, következésképpen legyen egy polgári demokratikus Magyarország. Ehelyett teljes gőzzel elkezdte visszaállítani a félfeudális berendezkedést és létrehozott egy oligarchikus, hierarchikus rendszert. Ennek a kormányzatnak a történelmi bűne, hogy egy ilyen lehetőséget kihagyott. Egy ilyen kivételes felhatalmazást nem a jó, hanem éppen rossz célra használt fel. A magyar társadalomban pedig benne van mindkét lehetőség. Egy jó kormányzással képes lenne a modernizálódásra, polgári átalakulásra és benne van, hogy a kudarcok miatt a gyűlölet-kampányok befogadóivá váljon.
- A versenyképességi listán középmezőnyéig küzdöttük le magunkat, de előkelő helyen szerepelünk a korrupciós mezőnyben. Ez olajozza a gazdaságot, vagy homokszemeket szór a gépezetbe?
- Egy demokratikus társadalomban megfelelő ellenőrzési mechanizmusok működnek. Ez nem azt jelenti, hogy ott nem fordul elő korrupció, de nem mindegy a mérték és az sem, hogy követi-e szankció. Egy ettől eltérő rendszerben életveszélyes, ha hatalmas összegek érkeznek az országba. Az uniótól 2010 óta az éves GDP-nek 30 százalékát kitevő összeget kaptuk. Ebből az ország nagyon keveset profitált, éppen azért, mert az elosztása erőteljesen korrupciós környezetben történt meg. A korrupció roppant mértékben rontja a hatékonyságot. Az erőforrásokat ugyanis nem hatékonysági elvek alapján osztják el, hanem inkább politika, vagy az egyes személyekhez fűződő kapcsolatok révén. Erre települ rá az állami irányítás, a jogi, szabályozási környezet, a személyre szabott törvénykezés.
- A közbeszerzések 90 százalékánál lelhető fel túlárazás és egyéb korrupcióra utaló jel. Mi történik, ha nem sikerül ezt lejjebb szorítani?
- Akkor borítékolható, hogy az elmaradottságunk megmarad. Akkor is, ha az unió továbbra is bőségesen adja a támogatásokat, bár gyanítom, hogy ez már nem tart sokáig. Közkeletű tévedés, hogy az unió közterekre, játszóterekre, főterek felújítására adta az ezermilliárdokat. A magyar kormány döntött olyan célok mellett, amelyekből a legtöbb pénzt ki lehetett szedni. A korszerű technika, technológia vásárlásából nem lehetett volna annyit ellopni, mint a különböző építkezésekből, térkövekből. Abban van felelőssége Brüsszelnek, hogy sokáig nem nézett utána, hogy hogyan használták föl ezeket a pénzeket és hogyan hasznosultak a támogatások. Ráadásul egy olyan oligarchikus rendszert támogat, amely gátja a demokrácia érvényesülésének. Emiatt kontraproduktív ez a támogatási rendszer. Nem értek egyet azokkal, akik szerint nem szabad szorgalmazni, hogy kevesebb pénzt adjon az unió, mert annak a társadalom inná meg a levét. Nem hiszem, hogy a több pénz hatását éreznék Szabolcs-Szatmárban, vagy Dél-Baranyában. Legföljebb a társadalmi csoportok közötti szakadék mélyülését tapasztalják. Azt látják, hogy az egyik helikopterrel jár esküvőre, a másiknak pedig már kerékpárra sem telik. Az unónak szigorúbb feltételeket és kritériumokat kellene szabnia a források felhasználására.
- Az unió korrupció elleni hivatalának vizsgálatai javíthat a helyzeten?
- Megoldás lehetne a román példa követése. Az ügyészségtől független korrupció elleni ügyészség felállítása. Egyelőre a legtöbb hazai ügy, ha az ügyészségig el is jut, semmi nem lesz belőle.
- Egyre több jel utal arra, hogy legkésőbb 2020-tól alaposan megcsappanhatnak a Magyarországnak folyósított uniós pénzek. Miből fog osztogatni a hatalom, mi lesz a gazdasággal?
- Akkor fognak igazán visszaütni az elvesztegetett évek és pénzek. Ha az uniós támogatásokat nem számítjuk, akkor az látható, hogy a beruházások folyamatosan csökkennek. Az idén például nagyjából 10 százalékkal zuhannak a beruházások. Ha a külföldi tőkét nem néznénk, akkor 25-30 százalékkal lenne alacsonyabb a GDP, és 80 százalékkal zuhanna az exportunk. És ha még a külföldön dolgozó több százezer magyar sem utalna haza mintegy 1000 milliárd forint értékű valutát, akkor a folyó fizetési mérleg is negatív lenne. A magyar gazdaság önerőből nagyjából nulla százalékos növekedésre lenne képes. Pedig még a 3 százalékos növekedés is csak a lemaradásunk ütemét fékezhetné. Nyilván emiatt is szakadt el rugalmasan a kormány a keleti és déli nyitás ábrándjától. Talán ők is észrevették, hogy a keleti országok leértékelődtek, mert szinte csak nyersanyagot tudnak adni, korszerű technikát, technológiát nem. Ebből is látszik, ha túlzottan egy személyre összpontosul a döntés és a tévedhetetlenség képzete keletkezik, akkor óriási hibákat követhet el a vezető. A magyar fiatalok közül ma már egyre többen szereznek külföldön diplomát, és sajnos nem valószínű, hogy tömegesen térnek majd haza azon munkálkodni, hogy a magyar gazdaság versenyképesebb legyen. Ahhoz egy egészen más politikai és társadalmi közegre lenne szükség. Például egy demokrácia iránt elkötelezett kormányzatnak és a lövészárkokat betemető társadalmi hangulatnak.
- Milyen tartalékai vannak az Orbán-rezsimnek, ha fogytán a pénz?
- A magánnyugdíj-pénztárak kifosztása és a pénz elköltése már a múlt. Az egészségügyből, oktatásból már sok pénzt nem lehet kifacsarni. Az emberek nadrágszíján sem lehet túl sokat húzni. Az a nagy kérdés, hogy a magyar társadalom mit tűr még el. Az a magyar modernizáció szempontjából nem jó megoldás, ha azok elmennek, akiknek elegük van ebből a rendszerből. Egy társadalom, a történelmi példák alapján, akár 30-50 évig is foglya lehet egy lefelé pörgő spirálnak. Legföljebb az elnyomó hatalmi elitek váltják egymást. Ha a magyar társadalom végleg elfásul azért bizonyos határnál akár az unió, akár a NATO is befolyást gyakorolhat a mindenkori hatalomra.
- Merre kellene keresni a kiutat?
- Ma szürkének látom a magyar gazdaság jövőjét. Már most kellenének programok, hogy bekapcsolódhassunk a negyedik, digitális ipari forradalomba, amely nagyrészt a megújuló energiára, az elektromos autóra, az internetalapú termelésszervezésre és az ipari robotokra alapoz. Ehhez képest a magyar kormány orosz hitelből atomerőművet épít. Végleg lemaradunk, ha a 20-30 évvel ezelőtti német duális képzésre hivatkozva alakítják át a szakoktatást, miközben a mai értelemben vett szakmunkás réteg 10-20 év múlva eltűnik. A helyüket a számítógép irányította termelési rendszerek veszik át. Élő robotok helyett magasan képzett, kreatív, problémamegoldó diplomásokra lenne szükség. Dél-Koreában, Kínában, de Indiában is tömegével képzik a digitális szakembereket, akik képesek lesznek átvenni a hagyományos szakmunkások feladatait. Már ma is rengetegen dolgoznak amerikai, nyugat-európai cégeknek. Ha mi a satupadnál maradunk, nem lesz szükség a magyar munkaerőre. Nem lesz mit kínálnunk a nemzetközi munkamegosztásban.
- Ismerve a magyar helyzetet: derű-, vagy inkább borúlátó?
- Ez a rendszer sokáig nem tartható fenn. Az a kockázat megvan, hogy minél később lesz elege a társadalomnak ebből a rezsimből annál nagyobb robbanással érhet véget. Az biztos, ez a fajta hatalomgyakorlás és gazdasági működés életképtelen, bár az agóniája hosszabb ideig is eltarthat. Talán a fiatalokban, a külföldön dolgozókban megerősödik az a gondolat, hogy nem kellene 50 évenként lenullázni magunkat, és összefognak.
