— Hol állnak az orosz tankok?
A fiatal nemzetőr megtörli homlokát. Csuromvíz a ruhája, órák óta állhat az esőben. Visszaadja az igazolványokat, udvariasan megköszöni, aztán otthonos jártassággal mutat körül a tájon. Mátyásföld irányában, sűrű egymásutánban szürkésbarna foltok ködlenek az esőben. Bokorsomak nézné az ember, de a hosszú ágyúcsövek árulkodnak: páncélosok sora szegélyezi a repülőteret. Tankok, páncélautók állnak az erdőszéleken — s hogy az erdőkben mi van, arról innen nem tudunk képet alkotni.
— Sokan vannak, de vigyázunk.
Szemben az országúton magyar gépkocsioszlop közeledik, az út szélén páncéltörő ágyú, a löveg talpai gondosan beárkolva.
Odébb egy másik ágyú ponyvája alatt fiatal tüzérek dideregnek. Az erdősávot figyelik, a szovjet páncélosok mozgását.
„Menjenek már haza"
Kocsinkban sűrűn változik az utas. Nemzetőrök kéredzkednek fel vidám mosollyal, tizenhat és húsz év közöttiek, nemzetiszín karszalaggal, az egyiknél géppisztoly van, a másiknál puska — s olyan magabiztosak, mint öreg frontkatonák hosszú harc derekán.
— Hogy vagytok az oroszokkal?
— Hogy lehetnénk? Menjenek már haza . .. nekik is biztos jobb. Én se lennék szívesen idegen földön.
— Csend van a környéken?
— Nézzétek meg. Elkísérünk.
Országutakon kanyargunk, kis házakat kerülgetünk, temető mellett visz el az út. A Homoki-szőlők között járunk, s egy kis fehér ház előtt — itt már gyalogosan vágunk neki a sűrű, zuhogó esőnek — szovjet tábori konyha. Mellette kálóinak, vizet hordanak a kútról.
Fáradtak, fásultak, fáznak. Köszönnek a nemzetiszín karszalagos nemzetőrnek, s most mi kezdünk kérdezni. Különös interjú ez, egy körülzárt főváros határában — idegen katonákkal. Vajon mit tudnak arról, amiért idevezényelték őket?
Népszava 1956. november 3.
