– Alig tudtunk időpontot egyeztetni, annyira be van táblázva. Ez volna a békés nyugdíjas élet?
– Egy csomó szervezet elnöke, társelnöke, alelnöke vagyok társadalmi munkában. Habár a hetvenötödiket taposva kétségkívül fáradok, ráadásul manapság mindenki hülyének néz, mert ahelyett, hogy fölhalmoztam volna a javakat, benne lennék számos ingatlanbizniszben meg egyebekben – ezt elmulasztottam.
– A nyolcvanas évek elején indította el az Unokáink sem fogják látni című tévéműsort. Nagy durranás lett, szokatlan volt a témaválasztás, ismeretet terjesztett, közben szórakoztatott is, szemléletet formált, meghonosította a városvédő szót a köztudatban – és imádta a közönség. A sorozatot több mint harminc év után 2010-ben egyik percről a másikra szüntették meg.
– Azért én büszke vagyok a Bánk Bánra, a Tudós nőkre, A denevérre, a Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági sorozatra, és sok más dramatikus műre, televíziós játékfilmekre, tévéjátékokra, ismeretterjesztő sorozatokra, amelyekben negyvenkét évig dolgozhattam. Máig örülök annak, hogy művészileg fontos és ismételhető alkotásokban vehettem részt operatőrként vagy rendezőként. De a városvédő műsor új távlatokat nyitott, mert eredményeket lehetett általa elérni. A városvédő szót különben Devecseri Gábor Iliász fordításából vettem át, ott Pallasz Athéné eposzi jelzője volt. Matolcsy Györgyék most megcsinálták a Pallas Athéné Alapítványt, de rosszul írják, latinosan, holott a Pallasz görög szó. A műsor egyébként nem múlt el nyom nélkül, azóta is megszólítanak az utcán, záporoznak rám az ötletek, a kérések és a sérelmek. A Facebookra föl sem megyek, mert e-mailből is napi ötven van, s ezek nagy része intézkedést igényel, ami vagy sikerül vagy nem.
– Az átkosban könnyebb volt várost védeni? Azért kérdem, mert akkortájt ennek a tevékenységnek mintha nem lett volna politikai töltete, ma viszont, mint tudjuk, idegenszívű uszítók akarják elgáncsolni a kormány nagyszerű terveit.
– Támadott azért engem a kékfényes Szabó László is azzal, hogy múltimádó retrográd vagyok, túlzott anyagi ráfordítást követelek az országtól, hiszen sokkal olcsóbb újat építeni, mint megóvni a régi vacakokat. A jelentős különbség az, hogy a rendszerváltás előtt be lehetett jutni fontos emberekhez és meghallgattak – ami ma elképzelhetetlen. Amikor például láttam felállványozva a Belügyminisztériumot, megkerestem a belügy titkárságát. Horváth István belügyminiszter fogadott, elmondtam neki, hogy ha már dolgoznak a házon, meg kéne csinálni rendesen, mert a háború előtt mindkét oldalon a fenti timpanonokban magyar címer volt angyalokkal, az épület sarkán pedig kupola, amit a bombázás után nem állítottak helyre. Horváth rábólintott és megcsinálták. Ma gyakorlatilag lehetetlen beleszólni bármibe, ami egyszer eldöntetett odafönn, abban nem lehet változás, se kicsi, se nagy. Régebben a döntéshozókat észérvekkel meg lehetett győzni. Ma erről szó sincs, mindenki lihegve, farkcsóválva kiszolgálja az éppen esedékes, olykor abszurd elképzeléseket vagy lapul és dohog. Nincsenek csaták, mert az emberek nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy érdemben csatázhassanak.
– Ha ilyen pontosan tudja ezt, miért szólal fel a Ligetvédők demonstrációin, miért tüntet a Római-parti mobilgát ellen tiltakozókkal? Minek erőlködni, ha eleve nyilvánvaló, mi lesz a vége?
– Munkám során számos eredményt értem el határon innen és túl. Ennek látható, kézzelfogható nyomai vannak a józsefvárosi Róth Miksa emlékháztól kezdve a Gresham palotán át a kézdivásárhelyi napfényműteremig. Évtizedekig úgy érezhettem, hallgatnak rám. Most nem hallgatnak, tehát lelkesen éneklem, hogy „Ne vágj ki minden fát, legalább néha-néha lazíts egy félórát… te ott fenn a magas létrán”. Igen, meggyőződésem, hogy annak, aki a magas létrán ül, akitől minden ered, igenis lehet és kell kérdéseket föltenni, lehet ellentmondani.
– Mi viszi előre? Mi ad magának erőt?
– Egyrészt hiszek abban, hogy a rossz döntéseknek legalább töredékét sikerül módosítani, és lehet nevelni a fiatalokat arra, hogy a jövőben is érdemes küzdeni közös kincsünkért, az épített és természeti örökségért. Másrészt mindig találok új célt: például, hogyan lehet megmenteni, új funkciót adni a régi szélmalmoknak, az üresen álló, patinás vasúti épületeknek. Nem véletlenül dolgoztam azon, hogy legyenek helyi örökségvédelmi rendeletek.
– Amiket ma simán fölülírnak.
– Bármit megtehetnek és meg is tesznek. Elsősorban azért, mert a világszerte elismert magyar műemlékvédelmet gyakorlatilag felszámolták. A legújabb jogszabályok a településekhez rendelik a döntés jogát, tehát helyben lehetne megvédeni, amit meg kell védeni. Ezt szorgalmaztam annak idején, mert úgy gondoltam, ha a település rosszul dönt, az országos hatóság majd közbelép. Most már nem lép közbe, mert nincs. Ezért fordulhat elő, hogy valahol levédenek egy házat, de ha érdeke úgy kívánja, az önkormányzat azonnal módosítja saját rendeletét. Így történhet meg, hogy a homlokzatot díszletfalként helyreállítják eredeti formájában, s mögötte ott terpeszkedik az új épület. A Város- és Faluvédők Szövetségét 1986-ban alapítottuk, ennek jelenleg 250 tagszervezete van. Nem hiszem, hogy mindegyik hatékony, de a helytörténeti munkát elvégzik. Ez nagyon fontos, mert ha nem tudjuk, mit örököltünk, nehéz eldönteni, mit kell megvédeni. Továbbra is szervezünk gyerektáborokat, ebbe rengeteg munkát fektetünk. Rávezetjük a gyerekeket arra, hogy környezetük értékeit maguknak kell felismerniük, és a kétkezi munkájukat adják valaminek a fennmaradásához. Ennél jobb nevelési forma nem létezik, többet ér, mint a hangzatos jelszavak vagy a tankönyvek.
– Elhiszem, de ezek a gyerekek is meg fogják tanulni idővel, hogy a kutya ugat, a karaván meg halad.
– Sőt, kiegészítem: pénz beszél, kutya ugat, a karaván meg halad. Igen, van az a pénz, amiért korpásodik a feje sokaknak, akik korábban elkötelezett környezetvédőknek tűntek, látok olyanokat, akik elfogadnak vállalhatatlan megbízásokat, mert nem tudnak ellenállni.
– Mihez kezdene, ha fölkérnék, hogy Baán Lászlóval karöltve vezényelje le a Liget projektet?
– Levezényelném Baánt a terepről és amennyire csak lehetséges, megóvnám a Ligetet. Esküszöm, ilyen abnormális ország nincs még egy! El tudja képzelni, hogy a bécsi Stadtparkban, a londoni Hyde Parkban, a párizsi Luxembourg-kertben bárki, bármilyen nemes célú épületet akarna emelni a meglévő zöldterület rovására? Én már rutinos vagyok, hamar átlátok a szitán. Amikor 2013 karácsonya és szilvesztere között megszületett a Liget-törvény, amivel egy pillanat alatt államosították a Ligetet, már január elején közreadtam az Einstand című cikkemet. Abban azt is megírtam, hogy a Népliget mellett az Északi Járműjavító 22 hektáros területe, rajta az óriási, üresen álló csarnokokkal kiválóan alkalmas lenne múzeumi negyednek. Senki nem figyelt oda. Illetve de, mert a legnagyobb, legszebb, műemléki védettségű Eiffel csarnokot azóta megkapta az Operaház díszletgyártó műhelye, raktár és próbaterem céljára. Megjegyzem, én nem vinném föl a Várba a közigazgatást, nem ebrudalnám ki onnan a kulturális funkciókat és az akadémiai intézményeket, hiszen a Várnegyed jelenleg sokkal szerteágazóbb szerepet tölt be, mint amit a jövőben szánnak neki. De fogalmazhatok úgy is: a Vár többet érdemel, mint hogy a TEK gárdistái masírozzanak ott föl s alá. Én voltam az első, aki felhívtam a figyelmet arra, milyen hatalmas szerepet töltött be Budapest fejlesztésében a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, amit 1870-ben hívtak életre Andrássy Gyula gróf javaslatára. Mielőtt Tarlós István főpolgármester lett, azt mondtam neki: nem elég újra szobrot állítani a grófnak, azzal használna igazán a városnak, ha fontolóra venné, hogy az Andrássy-féle szellemiség jegyében munkálkodjon. De persze nem csak Tarlós bűne, hogy Andrássy a haját tépné attól, ami ma Budapesten – és másutt – történik.
– Nem zavarja, hogy pusztába kiáltott szó, amit mond? Sosem dühös, sosem ideges?
– Dehogynem. Olyankor ránézek a két unokámra, szorítok, hogy a három gyerekem dolgai jól menjenek, vagy eszembe jut, hogy a feleségemnek (Ruttka Andrea textilművész – a szerk.), hol és mikor lesz legközelebb kiállítása. Amíg lépni tudok, nem adom fel. Bródy János sem azért énekel a Ligetvédők tüntetésén, mert azt hiszi, hogy ezzel megállítja a dózereket. De valamit tenni kell! Ha hagyjuk, még több fát fognak kivágni vagy csak úgy ássák ki mellette a csatornát, a gázvezetéket, hogy sérülnek a gyökerei, s kidől magától. Vannak, amikre azt mondják, hogy átültetik, miközben csak a hülye nem tudja, hogy 150 éves fákat nem lehet átültetni. Magyarország szereti, ha van császára. Hol Ferenc Józsefnek hívják, hol Kádár Jánosnak, hol Orbán Viktornak. És ugye az atyuska mindig nagyszerű, csak a tanácsadói csapnivalóak. Etetik az embereket és konfliktusokat szítanak – ez az igazi hungarikum, nem a pálinka.
– Azzal szokták vádolni, hogy a városvédelem köntösébe bújva valójában politizál. És hát az SZDSZ-es múltat sem tudja magáról levakarni.
– Nem is akarom levakarni. De sohasem voltam igazi pártember. Egész politikusi életemben az Országházban és a Városházán is az épített és a természetes környezet értékeiért küzdöttem, szót emeltem a balatoni angolnabetelepítés ellen, harcoltam házakért, kandeláberekért, régi postaládákért, és mert igazam volt, 1990-ben két párt együtt jelölt a XII. kerületben a rendszerváltás parlamentjébe. A másik a mai kormánypárt volt. Hogy politizálok-e? Bizonyos értelemben igen. A politika görög szó, a polisz vagyis a város ügyeivel való foglalkozást jelenti, azt pedig senki sem vitathatja, hogy én valóban a város ügyeivel foglalkozom.
– Mi a fontosabb: az épület vagy az ember?
– Ha frappánsan akarnék válaszolni, azt mondanám, természetesen az épület, mert maradandóbb, mint az ember. De persze minden fontos: az ember, a fa, az épített örökség, a környezetvédelem, a napfény, a tiszta víz. Megpróbálom mindezeket együtt kezelni, együtt szeretni.
