Kevés olyan egyedi képi világgal rendelkező, mindig minőségi munkát végző rendező van, mint amilyen Paolo Sorrentino. A nagy szépség című filmkölteményéért a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában Oscar-díjat nyert alkotó új munkája, Az ifjú pápa ezúttal se nem rövidfilm, se nem nagyjátékfilm. Sorozat a javából. Méghozzá, ahogy azt sejteni lehetett, ha a negyvenhat éves nápolyi rendező belenyúl a szériák oltári népszerű világába, nem fog beállni a sorba valami tucatmunkával.
Az HBO, a Sky és a Canal+ koprodukciójában készült sorozat szeptember elején debütált a velencei filmfesztiválon, a magyar közönséghez péntek este jutott el az HBO jóvoltából. Bámulatosan hatásos az első epizód nyitánya, ebben élő csecsemők és játékbabák halmán keresztül mászik át Jude Law, aki a széria főszereplőjét, azt a bizonyos amerikai pápát játssza. Aztán kilyukad a Szent Márk téren, amely fontos helyszín lehet Sorrentino számára, mert a Michael Caine és Harvey Keitel főszereplésével készült Ifjúság című filmjében is előkerül a vízi város központi tere, méghozzá szintén hajnalban, ilyen látomásosan.
Nem kérdés, Sorrentino sokat áldoz a látványra, álomszerű képi világa már a védjegye. Tévés munkájában is gyönyörű és szarkasztikus jelenetek sora kerül szemünk elé: jópofa, ahogyan a pucér Law szép testét mutatja, de pompázatos az a jelenet is, amelyen a pápává választott férfi bevonul a kardinálisok közé. Nevetésre hív az, ahogyan Law ünnepélyesen helyet foglal egy díszes széken, s közben bevillan egy gyermekkori emléke, amelyen a tóparton szemléli egy porcelánbőrű szőke nő formás kebleit. Gyorsan a fejéhez is kap.
Az első epizód leghangsúlyosabb jelenetében a pápa álmát látjuk. Azt képzeli el, hogyan mondja el első szentbeszédét a vatikáni Szent Péter téren összegyűlt hívőseregnek. Önhitten, hatalmának teljes tudtában kiáll a nép elé, színpadiasan viselkedik, fürdőzik az ünneplésben. Még a felhős ég is kitisztul felette. Aztán megszólal, de beszéde inkább hasonlít egy tévés prédikátor vagy egy rocksztár megnyilvánulásához. És amit mond, az maga a rettenet a hívők számára.
A maszturbálást, az eutanáziát propagálja, arról beszél, hogy nem csak szaporodás céljából lehet szexelni, meg arról, hogy legalizálni kellene a melegházasságot, az apácák pedig nyugodtan tarthatnának miséket. "Ez az út a szabadság" - kiáltja. A tömeg arcáról lefagy a mosoly. Aki látta ezt a ceremóniát, mostantól tudja, hogyan kell megrendezni egy jelenetet.
Az álomképpel szemben az új pápa számára nem a bemutatkozás a legfontosabb, de radikális gondolatai sem a melegházasságra vonatkoznak. A Cherry Coke Zero elfogyasztása elsőbbséget élvez a prioritási listáján. S amikor szembe találja magát a magát szervilis lelkületűnek mutató Voiello bíborossal (Silvio Orlando alakítása teszi emlékezetes figurává), aki folyamatosan nyüstöli a hivatalos teendőkkel, csak úgy pattognak a sértések és a diplomatikus beszólások. Hogy mik a pápa tervei?
Először is az, hogy elintézze, ne recsegjen-ropogjon már annak az átkozott vatikáni rádiónak az adása. Másodikként pedig a Washingtonnak ajándékozott pápai tiara visszaszerzése, hogy azt ezentúl viselhesse. Na, ilyen ember az új, negyvenes éveiben járó pápa. Ahogy XIII. Piusz magát jellemzi: hajthatatlan, robbanékony és bosszúálló. Jude Law pedig jól bánik a kapott lehetőséggel, csúcsra járatja magát. Sokáig nem lehet feledni azt a metsző, kutató pillantást, amellyel pápaként szemléli az audiencián előtte ülőt.
Nehéz elmenni afelett, ahogyan a produkciót rendezőként és forgatókönyvíróként jegyző Sorrentio megteremti a Vatikán atmoszféráját. Habár ott van a pompa és a meghittség, a bíborosok csak okostelefont nyomkodnak, az apácák meg a kertekben fociznak. A pápa szeret cigizni, csakúgy, mint az Oscar-díjas Diane Keaton által megformált Mary nővér, aki a pápát nevelte. A ráncait egy percig sem rejtő apáca meg van róla győződve, hogy patronáltja szent. Csakhogy a pápa erről hallani sem akar. Kettejük kapcsolata is megér egy külön misét, az hétszentség.
Az ifjú pápa tíz - egyenként ötven perces - epizódból áll, de az első két rész is meggyőzött arról, hogy a produkció elsőrendű munka. Sorrentinónak ezúttal nem hozzávetőlegesen két és fél óra áll rendelkezésére ahhoz, hogy elmeséljen egy történetet. Most végre tényleg belevihet minket a cselekmény mélyébe, amelynek egyedül az a hátránya, hogy a részletgazdag ábrázolás mellett a történet kicsit vontatottnak hathat. Mindenesetre egy ilyen átkozottul jól megírt és eljátszott figura, mint amilyen a főhős, tökéletes hívószó. Nem lehet róla semmit sem tudni, éppen ez adja érdekességét.
