Olybá tűnik, mintha Sofi Oksanen igazán odatette volna magát, s írt volna egy újabb ütős krimit. A finn krimiszerzőnő új kötete, a Norma még mondhatni, jól is indul: egy temetésen járunk, ahonnan az elhunyt lánya, a címszereplő Norma igyekszik meglépni. Azzal nyugtatja magát, hogy anyja nem venné rossz néven a távozását, az örökségen marakodó rokonok, az alig ismert távoli családtagok, ismerősök pedig nem foglalkoztatják. Ilyen gondolatokat morzsolgatva várja a taxit, amikor odalép hozzá egy ismeretlen férfi. „Régi barátja vagyok az édesanyjának” – mondja Max Lambert, a hatásos antrékat láthatólag kedvelő vezérigazgató. Ez a mondat pedig nem jelent jót Normára nézve. Lambert olyan alak, aki nem (csak) a kegyelet lerovása miatt ment el a temetésre, s egyébként sem tűnik olyasvalakinek, akit csak úgy le lehet rázni.
Normának sincsen könnyű dolga vele. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy édesanyja talányos körülmények között halt meg, és netán Lambert lehet a rejtélyt nyitó kulcs, amelyet csak bele kell illeszteni a zárba. Habár Normáék családja, a Naakka-ház nyugodtan nevezhető terheltnek, kevés magyarázat mutatkozik arra, hogy Anita, a lány édesanyja önként lépett a helsinki metró egyik megállójának sínpárjára. Persze, Norma kezdetben magát okolja, amiért nem vette észre a jeleket, az apró vészkiáltásokat. Igaz, nem volt könnyű dolga, hiszen anyja is mindent magában tartott, csakúgy, mint ő maga. Oksanen regénye tizenkét fejezeten keresztül szól Norma vívódásáról, amelyet afeletti fájdalmában érez, amiért hagyta anyját meghalni, s ezzel párhuzamosan a hölgy igyekszik rekonstruálni a történteket. Az oldalszámok növekedésével párhuzamosan a népesebb szereplőtábor bővülésével egyre inkább nő a potenciál arra, hogy a harmincas nő meglelje azt a személyt, aki tudja, mi történt az anyjával. Idővel rálel egy pendrive-ra és memóriakártyára, amelyen édesanyja neki címzett file-okat hagyott. A narratív szerkezet végre felerősödik, befogadhatósági – pontosabban értékelési – szempontból viszont ez a könyv halála.
Oksanen új munkája, amely tavaly jelent meg Finnországban, s amelynek kiadási jogait huszonnégy ország vette meg, nem jó krimi. Hiába írta a kortárs skandináv krimi irodalom kultikus szerzője, hiába szól teljességgel újszerű témáról, ezek nem elegendőek a sikerhez, éppúgy, mint az elbeszélés sem ad semmit a könyvhöz. Főhősünk, Norma kideríti, hogy édesanyja – aki mellesleg egy trópusi utazást követően lett öngyilkos, ha az lett – látogatást tett egy bangkoki klinika zárt osztályán, s azt is, hogy egy fodrászatban dolgozott. Csakhogy nem a levágott haj összesepregetése vagy melírozás volt a fő feladata; beleásta magát a nagybani hajeladásba. Tagja lett annak a bűnbandának, amely hajakkal kereskedik, béranyasággal foglalkozik, meg ehhez hasonló simlis ügyekkel. Ez valóban megy Oksanennek – mármint ennek a mikrovilágnak a bemutatása. Részletesen elmesél mindent arról, hogy Kínában léteznek olyan hajfalvak, ahol a lakosság nyolcvan százaléka hajkereskedelemből tartja fenn magát, de például a szintetikus szálak gubancolódásáról is hitelesen ír.
Ebben a sötét drámában nem csak Anita, hanem lánya eseménysorát is a haj mozgatja. Norma antiszociális, visszahúzódó figura, aki rendszeresen tépkedi rendszertelenül növő haját. De bárcsak ennyi lenne, amit frizurájával művel! Fürtjei ugyanis hol tekergő csápokká válnak, hol segítik őt abban, hogy a hajból képes legyen kiolvasni a halált és betegséget – de indaként növő fürtjeivel még ölni is tud. Ez az Oksanen-könyv mágikus elemeinek egyike, csakhogy ellentétben a mágikus realizmus irányzatának szerzőivel, ezek a komponensek itt teljességgel nevetségesek.
A Norma című regényben a főhősnőnek bátorságpróbáló helyzetekkel kell szembenéznie. Ahhoz, hogy kiderítse, mi történt anyjával, s ahhoz, hogy szabaduljon a múlt szorításából, kénytelen a bűnözőknél munkát vállalni. Megfelelő mennyiségben bármi megszabadítja az embert a tudatától, az alvilági alakok szégyenérzet nélkül vallják ezt. Oksanen rajtuk keresztül mutatja be, hova tart a világ. Ír sztárság után vágyó fellengzős fiatal libákról, akiket csak a hollywoodi álompárok és R&B és hiphop énekesnők érdekelnek, na meg a közösségi oldalak lájkjai, a követők emelkedő száma. A feminista nézeteit soha nem titkoló szerzőnő természetesen nem megy el a női egyenjogúság tárgyköre mellett sem. „Arra jók vagyunk, hogy fogyasszunk, arra hogy tulajdonosok legyünk és meggazdagodjunk, már nem” – mondatja egyik nőszereplőjével. Sajnos, nem csak ennyi, amit teremtett alakjaival közvetít. Ekképpen a mágia és a feminizmus intelligens és szellemes megmutatkozás hiányában csúnyán elhasal. Ezt talán csak Norma különös érzékelő képessége kompenzálja, de a szagok és érzetek soha nem fogadják olyan bizalommal, mint például Szindbádot, aki Márai művében (Szindbád hazamegy) a London fogadó kapujában elmélkedik.
Az állandó veszélyben élő hősnő története a felszín alatt azt kérdezi: túl lehet-e lépni a félelmeinken, megrögzött szokásainkon? A regény eljátszadozik azzal is, hogy megismerhetjük-e a történelmünket olyannyira, hogy elődeink történetéből tanuljunk. Legalább ilyen hangsúlyos a kérdés arra vonatkozóan is, hogy képes-e Norma megmaradni jó embernek. Mégis, Niagara-vízeséshez hasonló fürtök vagy szellemes hasonlatok (pl. „Olyan vagy, mint rénszarvas a reflektorfényben”) ide vagy oda, Sofi Oksanen ezúttal mellé lőtt. Amennyire legfontosabb munkája, az itthon színpadra is állított Tisztogatás húsba maró könyv volt, a Norma olyannyira felejthető. Egy klassz krimi esetében nem árt, ha van izgalom, szorongás, meglepetés, pszichológiával felvértezett társadalomkritika – ezúttal viszont ezek jószerivel mind elmaradtak.