Ha visszatekintünk saját korukra, akkor kiemelkedő zenei alkotások, amelyek alapjában különböznek a kor népi-kocsmai-egyházi zenéitől: szellemiségük, harmóniájuk, muzikalitásuk messze meghaladja a korabeli átlagot. Tulajdonképpeni „versenytársa” a hivatalos egyházi zene volt, amely azonban nem tudta felvenni a tempót és a gyönyörködtetési képességet a felsorolt szerzők műveivel.
A korai szonáta zenei forma lehetőséget ad arra, hogy a hallgatóság elmerüljön a muzsika dallamainak a szépségében, ugyanakkor a zene megengedi, hogy mindenki egyéni fantáziája szerint kalandozhat saját gondolataiban. A egyéni zenészek virtuozitását és egyben a zenekar közös zenélésének az örömét is átélhetik a hallgatók. A korai szonáta formában a zenészek még gyakran egymásnak játszanak, és mester is saját virtuozitására koncentrálhat.
Az érett szonátáknak már határozott szerkezete (lassú-gyors-lassú-gyors) van, a zenekar közös produkcióján van a hangsúly, a virtuóz részek díszítő elemek az előadás egészéhez képest, és minden muzsikusnak – tudatosan - lehetősége van szólóban is bemutatni tudását.
Corelli, Geminiani és Veracini 50-100 évvel később alkotott, mint elődjei, és az érett barokk muzsika szerzői és előadói. A dallamok már következetes rendben ismétlődnek, a variációkat már kiszámítható rend övezi, a gondolatainkat a zeneszerző már határozott érzések, érzelmek, hangulatok irányába tereli. Zenészek a zene lehetőségeit kihasználva már tudatosan a taps és a vastaps irányába terelik a hallgatóságot.
A zene fontos kiegészítője a korabeli hangszerek (minőségi utánzatok) használata. A barokk hegedű teltebb hangzású, mint a későbbi korok magasabb hangszínű szerszámai, a barokk cselló melegebb hangokat ad, mint utódai, a csembaló élesebb hangokat üt, mint a zongora, és a barokk gitár 12+8 húrja zengőbb mint a tömegesen elterjedt gitároké. A barokk kamara zenekar összhangzata hűen elégíti ki egy kisebb teremben összegyűlt bennfentes hallgatóság zenei igényeit. Válhat ez a zenei műfaj a széles nagyközönség kedvencévé is?
Enrico Onofri, a barokk hegedű művésze, a barokk zene útját megnyitja a főúri zeneszobákból a nagyközönség koncerttermei felé. Tisztán és érthetően játssza a legbonyolultabb virtuóz szólókat is. A staccato-k, a szagatott előadásmód, a forték, a dinamikák és crescendók , az erősödések és halkulások váltakozása csodálattal tölti el a hallgatókat. Időnként olyan stílust vesz fel, mint a legkiválóbb cigányprímás, aki egyszerre „él meg az asztalnál” és fürdik a világhírű pódiumon a nagy estélyisek és szmokingosok tapsviharában.
Baranyai Piroska, barokk cselló, méltó versenytársa Onofrinak. Egyszerre tud kihívója és hű követője lenni a barokk hegedűsnek. A hegedű és a cselló dallama képes összeolvadni és vad ellentmondásba keveredni.
Mészáros Bernadett a zenekar szilárd bázisa és kerete a csembalóval. Ő adja meg a hangot az összes hangszernek, a fegyelmezett keretbe szorítja a csapongókat, ritmust teremt az elkalandozóknak. Éles hangja mindig hallatszik a háttérben.
Jan Cizmar, teorba, barokk gitár, a zengedelmet hozza a muzsikába. Telt hangokkal, melegséggel és ritmussal beleolvad a közös zenélésbe, de hangoláskor 2 méteres zeneszerszámával kellemes kuncogásra készteti a nézőközönséget.
Többszöri vastapssal jutalmazta a közönség a két órás zenei produkciót. Külön köszönet illeti az előadás szervezőjét Tóth Mónikát, aki várandós kismamaként maga nem zenélhetett, de a Miszla Barokk vezetőjeként megteremtette a Visegrád Alapítvány, a Lengyel és az Olasz Kultúrintézet, valamint a Vigadó együttműködését, egy szép estére a hálás népes közönségnek.
