A rendszerváltás előtt, kamaszkoromtól úgy negyvenig, a sajnálatos októberi események forradalomként tündököltek bennem. A kapitalizmus újraéledése előbb elfakósította, majd történelemlátásom perifériájára lökte. A rendszerváltás óta az állam által erőltetett ünneplése teljesen hiteltelenné vált, legyen a kurzus liberális vagy nacionálburzsoá. Ugyanakkor a mártírokra – a barikád mindkét oldalán elhullott emberekre, de az elesett szovjet katonákra is! – egyre inkább osztatlan, nem méricskélt megrendüléssel gondolok. Privát naptáramban nemcsak november negyedike, hanem október huszonharmadika is gyásznap. Nem megy ki a fejemből: 1944. március 19-én nem röpködtek benzines palackok a bevonuló német csapatok tankjaira (sőt legénységüket nemegyszer megéljenezték), s néhány hétre rá kétszázezer magyar kezdett ügyködni zsidó honfitársai kirablásán és halálba deportálásukon. És a letagadhatatlan másik pólus: sokkal, de sokkal kevesebb sérelem miatt számos zsidó származású magyar is fegyvert ragadott 1956 őszén a megszállók ellen.
