;

Népszabadság;Politkovszkaja;

- Politkovszkaja sajtóklub

Éppen tíz éve lőtték le a saját háza kapujában Anna Politkovszkaja orosz újságírónőt. Putyin elnök „gyalázatos bűntettnek” nevezte az őt bíráló és a csecsenföldi háborúban elkövetett orosz bűnöket leleplező publicista meggyilkolását, és szigorú vizsgálatot ígért. Számos verzió keringett közkézen, sokan Putyin egyik ellenfelét, a milliomos Berezovszkijt gyanúsították, aki állítólag ezzel a gyilkossággal kívánta diszkreditálni az orosz elnököt. Végül letartóztattak néhány csecsen férfit, akiket először bizonyítékok hiányában szabadon engedett a bíróság, aztán újra perbe fogták őket. Talán soha nem tudjuk meg, ki és miért húzta meg a hangtompítós fegyver ravaszát. De azt tudjuk, hogy azóta nincs olyan éles hangú kritikus Moszkvában, mint Politkovszkaja volt.

Ahogy Pesten sem lesz többet olyan újság, mint amilyen a Népszabadság volt. Én mondhatom, életemben egyetlen egyszer jelent meg cikkem a Népszabadságban, azt is csak az egyik barátom kedvéért küldtem oda. A Népszabadságban jó újságírók dolgoztak, jó cikkeket közöltek és nagyon színvonalasan, szabadelvűen szerkesztették a lapot a szerkesztői. Nem véletlenül maradt állva a lap a szocializmus bukása után is.

A Népszabadság, hasonlóan a Népszavához, nem egyszerűen baloldali lap volt, hanem a humánumot, a műveltséget, a kritikus szellemet megjelenítő lap is. Egyéni véleményem, hogy pillanatnyilag csak a Népszava szólaltatja meg ezt az európai hangot a napilapok közül. A Népszabadság magától nem bukott volna meg, ki kellett végezni. Ez egy nagyon sokatmondó tragédia.

A Politkovszkaja-párhuzam más területen is érvényes. Az orosz újságírónő, akit Vlagyimir Lukin orosz ombudsman Oroszország hősének nevezett, pártállami múlttal terhelt kolléganő volt, hiszen 1982 és 1993 között az Izvesztyija című kormánylapnak dolgozott. Apróság, hogy a baleseti rovatba írt, és a rendszerváltás első pillanatától, a szabad sajtó első lélegzetétől kezdve emberjogi műveket alkotott, mert ettől még rá lehet sütni, hogy bolsevik, hogy kommunista, hogy a nómenklatúra gyermeke. Mint a Népszabadság. Ezt egyik politikusunk nem is felejtette el fölemlegetni, alig leplezett örömmel.

Vegyük ezt komolyan. Mi, akik ebben a szakmában dolgozunk már néhány évtizede, ha nem is tűpontosan, de úgy körülbelül tisztában voltunk azzal is, hogy kik követték el a sajtó útján a bűnöket a haza és a haladás ügye ellen. De maga az egész szakma a rendszerváltás elitje volt. Ez a "bűnös újságírás", aminek magam is része voltam, persze bélyegezhető az egypártrendszer, a „létező szocializmus” támaszának. Nem az volt, éppen ellenkezőleg, számtalan tapasztalatra épülő mély meggyőződésem, hogy nem az ellenzék, hanem a sajtó buktatta meg a pártállamot, de eszem ágában sincs most mentegetőzni. Aki élt akkor, tudja, miről beszélek. De éppenséggel dönthetett volna úgy 89-90-ben a magyar olvasóközönség, hogy minden kompromittálódott újságíró cikkét eldobja és csak az Új Magyarország „egy tiszta hangjára” figyel. De nem ez történt.

Azok a kollégák – jórészt sajnos másodvonalbeli, sértett karrieristák, akik korábban is, azóta is politikai igazodással próbálnak boldogulni –, akik ezeknél az áljobboldali, álkonzervatív, folyamatosan imádkozó, és ezzel egyidőben hevesen kommunistázó és nem valóságfeltáró, hanem érzelmi agitációt elkövető lapoknál dolgoztak és dolgoznak, megbuktak a piacon.

Ezek az orgánumok, amelyek ma uralják a sajtópiacot, szabad körülmények között nem volnának versenyképesek, sikereiket azoknak az állami milliárdoknak (és információcsöpögtetés szempontjából is kivételezett helyzetüknek) köszönhetik, amelyeket a sportszerűtlenség politikai rangra emelkedése adott birtokukba.

Annak idején Horn Gyula még megmentette a Magyar Nemzetet, mert fontosnak tartotta, hogy létezzen ellenzéki napilap. A mostani kormány azt az újságírást, amelyik megpróbálja az olvasó tudomására hozni, hogy valójában miképpen néz ki az az ország, amiben él, amelyik a tényfeltárást, az oknyomozást, a bizonyítást tekinti feladatának, amelyik az európai felvilágosultságot, a keresztény humánumot, vagy egyszerűen csak a polgári jó modort sugározza, megpróbálja a pártállami múlt felemlegetésével (is) lejáratni és tönkretenni. Ám a politikának azzal a bosszantó ténnyel kell szembenéznie, hogy a független sajtó él, hacsak agyon nem verik.

Mit számít, hogy Politkovszkaja az Izvesztyijának dolgozott, ha olyan megrendítő és bátor cikkeket írt, mint amilyenek miatt világhírű lett, és amelyek becsületet adtak az orosz névnek? Mit számít, hogy az a Szabad Nép - amely sem tartalmát, sem irányát, sem személyi összetételét tekintve semmiféle kapcsolatba nem hozható a most kivégzett Népszabadsággal - szolgálta-e Rákosit, ha ez a Népszabadság a közönséget szolgálta? Továbbá azokat az eszményeket és értékeket, amelyek Voltaire óta a fejlett és szabad világot mozgatják.

Közreadnék két jóslatot. Egy: soha nem fogjuk megtudni, miért történt az a Népszabadsággal, ami történt. Kettő: azt sem fogjuk soha megtudni, ki lövette le Politkovszkaját. Ezek azonban csak a részletek.

A lényeget tudjuk.