Egy évforduló tette lehetővé, hogy leforgathassák, és egy következő évforduló hozta el a magyar mozikba a Gagarin című orosz filmet. Ez az évforduló 1961. április 12-hez kötődik, amikor is a világ arra ébredt, hogy a szovjetek fellőtték az első embert az űrbe. Ez az első ember volt Jurij Alekszejevics Gagarin. Addig az űrből csak Lajka kutya nevét ismertük.
A világ egy szempillantás alatt megtanulta a kerekfejű, mosolygó arcú, csillagszemű fiatal szovjet asztronauta a nevét, akivel még Gina Lollobrigida is örömmel pózolt, és Che Guevara meg Fidel Castro is szívesen fotózkodott. Ezeket a csillogó „celeb”-pillanatokat már nem idézi fel az elsőfilmes Pavel Parkomenko, mindvégig egyetlen világszenzációra koncentrál: az első ember űrutazására, s magára az első emberre.
A film 2013-as, most az esemény 55. évfordulóra érkezett a magyar mozikba. Gagarin fellövésének 50. évfordulójára megnyitották az addig titkos orosz archívumot. A film készítői innen jutottak hozzá például olyan alapvető információhoz, s használták is fel a forgatáskor, hogy a tervrajz milyennek mutatta a Vosztok-1 űrhajót, amely felvitte Gagarint az űrbe, és milyen volt az a csöppnyi űrkabin, amelyben 108 perce alatt megkerülte a Földet.
Végtelenül rokonszenves, hogy a Gagarin című játékfilm mégsem lett évfordulós munka. Egy csepp pátosz nélkül eleveníti fel az eseményeket, hozza elénk az űrutazás hőskorának a szereplőit. Ez a nagyon is tudatos művészi elhatározás legnyilvánvalóbban a nagy győzelem pillanatainak megragadásában érződik. Amikor az űrutazás hírére, tehát hogy szovjet asztronauta jár elsőként a világűrben, a film azt mutatja, ahogyan az emberek Moszkvában kiözönlenek az utcákra, terekre, nincs költőieskedés, nincs emelkedett szépelgés, nagyzenekari harsogás.
Nevető, táncoló, összekapaszkodó fiatalokat, meghökkent öregeket látunk: örömöt és boldogságot az arcokon, az élet kirobbanó igenlését, ahogy az egy spontán népünnepélyen természetes. Az emberek örömét viszi a vászonra a rendező, nem a politikusok győzelmét. Ezzel humanizál minden politikai zöngét. És egészen más hangulatot sugároz, mintha a kétségtelenül óriási szovjet győzelem felett érzett büszkeséget, politikai hangsúlyt teszi be a hír fogadtatásába. Ami ugyancsak jogos lehetne persze, hisz közismert, milyen óriási versenyfutás folyt akkor már a két nagyhatalom, a szovjet és az amerikai űrkutatási programok között.
Nagyszerűen illik a realista-dokumentarista stílus a választott történetmesélési módhoz. A film Gagarin addigi életének fontos, vagy éppen meghatározó momentumait emeli ki, középpontban természetesen a feszült tempóban folyó felkészüléssel a bajkonúri kilövésre. Ezeket a mozzanatokat mutatja be kevés párbeszéddel, és ügyesen használt játékfilmes elemekkel tökéletesen hitelesre formálva. A különböző idősíkokban, különböző színhelyeken történő események mozaikdarabkái egy emberi sors teljességét adják vissza. A felkészülés, vagy a már valóságos űrrepülés jelenébe így csusszannak be a gyerekkor, a szerelem, a házasság, a szülői ház emlékképei, s keverednek el a konkrét kiképzés jeleneteivel.
Elképesztő egy mai néző szemével nézve ma látni, milyen volt az a bizonyos űrtechnikai gyerekcipő, amiben az űrkutatás járt. Ráadásul milyen kezdetleges technikai berendezések álltak rendelkezésre a nagy hidegháborús versenyfutás győztesének. Amikor folyik a párbeszéd a földi állomás és az űrben keringő Gagarin között, egy ócska hangszóróból jön az égi hang, és kopott mikrofonon beszél fel az égbe a szovjet űrprogram vezetőjét, Szergej Koroljovot életre keltő szereplő.
Leesik az állunk olykor a technika legelső lépései láttán, például hogyan érkezik vissza a Földre az első ember. Alig hiszünk a szemünknek: Gagarin ejtőernyővel, egy ülőalkalmatosságban lebeg lefelé – előtte látjuk, amikor az űrkabin ablakán kinéz, már rendesen tűzgolyóvá válik a Föld közelébe érkező gömb -, majd a „szék” is kimegy alóla, ő meg a narancssárga szkafanderében ejtőernyőn lebegve úgy ér földet egy falu határában, hogy az látványtól meghökkenve futásnak erednek a szemtanúk. Hogy így volt-e, ki tudja, de tény, tündéri humora van a jelenetben a múlt századi csúcstechnika és a civil ember váratlan találkozásának.
Feszesen Gagarinra figyel a film, s mellette a nagy versenytársra, German Tyitovra, a kettőjük között folyó olykor rejtett, olykor nyílt versengésre, ami megelőzte a végső döntést, ki legyen az első. A döntnökök, az űrkiképzés vezetői és technikai szakemberei valójában csak mellékszereplők itt, annyit mutat a film a technikából is, ami érzékletessé teszi a témát és megérteti velünk, hogy ez itt nem csak a hőskor, hanem őskor is egyben. Hruscsov (a szovjet kommunista párt első titkára) a nagy, mosolygó, kerek sajt képével szintén csak bevillan olykor, történelmi távlatot adva a nagyhatalmak közötti versenynek, meg hogy értsük, ő döntött úgy, hogy Gagarin főhadnagyként szállt be a Vosztok-1-be, de már őrnagyként ereszkedik le a Moszkva környéki falu határában.
Bár emberközpontú, de kellőképpen látványos történetté is kerekedik a Gagarin, köszönhetően a címszereplő kedves mosolyú, kerekképű Jaroszlav Zsalnyin természetes játékának. Látjuk a Vosztok-1 fellövését, látjuk a Földet, amit Gagarin lát az ablakon kitekintve, látjuk a súlytalanságban elszabadult vízcseppeket, látjuk a lángtengerré vált űrkabint. De az emberi történet az igazán érdekes. A falusi gyerekkor emlékei a nagy klasszikus orosz és szovjet filmek szívszorítóan megragadó, kegyetlen valóságát hozzák a néző elé. Régen láttunk ilyen mély és drámai jeleneteket.
(Gagarin ****)
