Orbán Viktor győzelemként ünnepli a népszavazás eredményét. Most nem akarom elismételni azokat a számfelsorolásokat, amelyeket a sajtó ismertetett, és a közvéleményben folytonosan elhangzanak, amelyekből nyilvánvaló, hogy a magyar társadalom nagy többsége, ha nem is lelkesedik a befogadás ötletéért, tudomásul veszi, hogy az EU- tagságból nem csupán a pénzügyi segélyek, hanem kötelezettségek is erednek. Orbán Viktor nagy súlyt helyez – túl nagyot - a három közép-európai kis hatalom (Szlovákia, Csehország, Magyarország és a középhatalom Lengyelország ) nemzetközi fellépésére. A négy együttes ország fellépésének csak akkor, és addig van súlya, amíg az megfelel az Unió érdekeivel, ami egyébként azonos az ő érdekeikkel is.
Az EU eddig még nem igen gyakorolt megtorlást a közös céloktól elkóborló tagországok esetében, de nekem úgy tűnik, hogy erre rövidesen sor kerülhet. Akkor pedig oda a visegrádi együttműködés. Varsó, Pozsony, Prága és Budapest kénytelen lesz visszaállni a sorba, mert annyi józan észt feltételezek még jelenlegi vezetőikről is, hogy válaszúthoz érve képesek megállapítani, hogy melyik út vezet Nyugatra. Október 6-án a Híradóban gyakorlatot láttam egy metróállomáson. Merényletet, túszejtést, tűzharcot szimuláltak a résztvevők. Orbán Viktor is ott volt, az ő szerepe a mindenütt ott lévő államférfi volt. Egész jól csinálta, arcára kiült az aggodalom.