„Az ember, uraim, nem rögtönözhető” – idézte Ernest Renan francia író szavait Romsics Ignác, aki nyitóelőadásában az identitásképzés, illetve az emlékezetpolitika fontossága mellett ezek legnagyobb kihívásairól is beszélt. „Valamennyi kultusz közül az ősök tisztelete a legjogosabb, hiszen ez az a társadalmi tőke, amire föl lehet építeni a nemzeti elvet” – mutatott rá a történész, egyszersmind különbséget is téve saját hivatása és az identitáspolitikusok működése között. Hiszen míg a tudós mindig kontextualizálva alkotja meg a tények oksági magyarázatát, a lehető legtöbb részletre kiterjedően, addig az identitásképzésben érdekelt politikus mitizálja és leegyszerűsíti a múltat, így lesznek az egyébként hús-vér alakokból angyalok angyalok és démonok – érzelmi alapon.
A moderátor, Bombera Krisztina kérdésére a konszenzusos történelmi megállapítások és figurák fontosságáról beszélt Hajdú Nóra, az Együtt elnökségi tagja is, aki szerint a társadalom, amelyben ezek hiányoznak, nem tud igazán szabadon működni. Mélyi József viszont nem úgy látja, mintha valamiféle közmegegyezés felé tartana Magyarország, de a helyzet szerinte sem reménytelen, hiszen bizonyos határokat még nem lépett át a kormányzat az emlékezetpolitikában. Az optimista fordulat zálogát a művészettörténész az emlékezetpolitika intézményi kereteinek a nyugati sztenderdek szerinti erősítésében látja – nemcsak az oktatás, de a műemlékvédelem, a régészet, illetve a múzeumok területén. „És egy felelős minisztérium is jól jönne” – így Mélyi.
Prőhle Gergely, a humánminisztérium korábbi helyettes államtitkára, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója viszont úgy véli, megvan az országban az a józan többség, amely pontosan el tudja helyezni, illetve helyükön tudja kezelni a történelmi és kulturális szereplőket, és alapvetően átmenetinek érzi az egyes személyek túlhabosítását. Prőhle szerint el kell fogadni, hogy még a vitathatatlannak tűnő életműveken is akadnak makulák, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül, de egy felnőtt társadalomnak ezekkel a foltokkal együtt is vállalnia kell hőseit
„Nehéz azt mondani, hogy Magyarországon az emlékezetpolitikai háborúk megmaradtak volna a normalitás szintjén” – fogalmazott Rényi András. Szerinte a Szabadság téri német megszállási emlékmű, illetve a mellette civilek által létrehozott Eleven Emlékmű kettőssége jól példázza, hogy nem teljesül az a keretfeltétel, amely szerint a közös emlékezet nagy kérdéseit közösen kell eldöntenünk. Heisler András MAZSIHISZ-elnök korábbi ötletét viszont jónak tartja: egy időre hirdessünk moratóriumot mind az emlékművekre, mind pedig az utcanevekre. Sőt azt is pártolná, ha a szimbolikus politika némileg leértékelődne, legalábbis nem kellene az tapasztalni, hogy napi politikai igények diktálnak súlyos szimbolikus lépéseket.
A második, immár politikusi panelbeszélgetésen Szigetvári Viktor, az Együtt elnöke azt mondta: el kell fogadnunk, hogy még a lényegi kérdésekben sem fogunk mindig egyetérteni – abban érdemes konszenzusra törekednünk, hogy a történészek szabadon kutathassanak, az értelmiség pedig szabadon beszélhessen. Bod Péter Ákos egyetemi tanár köznapi példával világította meg az emlékezetpolitika nehézségeit: abban sokszor egyetértenek a szülők, hogy mit kell a gyerekkel csinálnia a jövőben, ám abban, hogy ki rontotta el az eddigi lépéseket, már ritkán. Lendvai Ildikó az MSZP egykori elnökeként hülyeségnek nevezte, hogy pártja annak idején a pragmatizmus és a progresszió nevében valamiféle vadromantikus, retrográd dolognak gondolta az emlékezetpolitikát, s hogy a baloldal a Kádár-korszak megítélésével és a trianoni békediktátummal kapcsolatban is átengedte a kezdeményezést a konzervatív oldalnak. Az egyoldalú emlékezet pedig sosem tesz jót. A volt képviselő úgy véli, ha kollektív memóriát az aktuális kormányok a saját érdekeikhez szabják, abból a kimeneti oldalon mindenképpen zavar keletkezik. Például „túl sok lyuk lesz a zászlón” – így pedig végül csak a zászlórúd marad.
