Százszor, ezerszer is igaza volt Vásárhelyi Máriának, amikor az ATV híradóban megdöbbenten kérte ki magának, hogy Orbánék megjátsszák Nagy Imréék „legújabb” rehabilitálását. Azt a politikai gyilkosságot, amelyet Kádárék 1958-ban elkövettek, már jóváírta a magyar nép, újabb mutatványra nem volt semmi szükség.
Illetve nekik, a mai kormányzatnak talán igen, mert vadászzsákmányuknak igyekeznek föltüntetni 1956 október 23-nak hatvanadik évfordulóját. „Ünnepi szónoknak” eleve kormányfőjüket és a lengyel államfőt, Andrej Dudát hirdették meg. Miközben Budapesten és Varsóban egyaránt megcsúfolják - igen, megcsúfolják! - azt a nevezetes történelmi estét, amelyen Nagy Imre meghirdette a forradalmat, és amely aztán történelmi igazságtételként az 1990-es évek elején végre rendszerváltoztatáshoz vezetett. És amelyet közösen, vagy külön-külön, ugyancsak megcsúfol a pillanatnyi magyar és lengyel rezsim.
Nem első ízben történik ilyesmi. Néhány hete budapesti közgyűlési cirkusszal fogadtattak el egy olyan határozatot, amelyre csupán hiteles parlamenti többségnek lett volna joga: a Kossuth Lajos tér „esztétikai szépítésének” ürügyével eltávolították erről a helyszínről a forradalom lángját, azt az emlékművet, amelyet eredetileg a nevezetes Nagy Imre beszéd emlékezetére állítottak föl. A budai Nagy Imre térre száműzték, nehogy bárki is emlékezhessék arra, mi történt és mi hangzott el a Parlament előtt azon az estén.
Igaz, nem teljesen zavartalanul indult. Tízezres tömeg, igen, tízezer ember várta a miniszterelnököt türelemmel, hogy megjelenjék és elmondja beszédét. Azt, amely beharangozója volt az oroszok által igen gyorsan meggyalázott történelmi eseménynek. Nagy Imre a pillanat varázsában nem egészen jól indította el a szavait, azzal szólította meg a tömeget, hogy „elvtársak”. Amire a históriai statiszták egy emberként azzal feleltek: „nem vagyunk elvtársak”. A félreértésnek nem maradt nyoma, mert a megszólítást követő méltó beszédet gyakran követték egyetértő tapsok.
Nagy Imre, meg társaik, meggyilkolásuk után a mai napig úgy maradtak meg az ország, a nép emlékezetében, mint mindannyiunk vértanúi. Semmi szükség nem volt a közgyűlési mutatványra. Illetve hogyne lett volna szüksége rá annak a kormánynak, amely az idei évfordulót úgy igyekszik emlékezetessé tenni, mintha az ő külön ünnepe volna. Félreértés ne essék, egyáltalán nem nemzedéki kérdésről van szó. Nem arról, hogy ezek a mai kéretlen megemlékezők akkor még gyermekek voltak, hiszen az 1848-as, 49-es forradalmat későbbi generációk is teljes joggal úgy élték át, a szellemiségét úgy őrizték, mintha szemtanúk lettek volna.
A nagyvilágban tömérdek olyan nemzeti ünnepre emlékeznek, amely közös hagyaték, feledhetetlen, de nem úgy tüntetik föl, mintha az éppen regnáló rezsimnek a kisajátított tulajdona volna. A Kossuth Lajos tér „csinosításáról” egyik kötetében Bächer Iván számolt be és a történteket szégyen fölidézni is. Eltávolították egyebek között Károlyi Mihály szobrát is, miközben a tüntető szélsőjobboldali banda zsidó kipát rakott az egykori köztársasági elnök emlékművének fejére. Ehhez az Orbán-kormánynak szava sem volt. Tűrte, sőt csöndben még talán kedvére is volt. Hiszen olyan emlékműveket távolíttatott el a térről, amelyek nem fértek bele sajátos politikai ízlésvilágába.
A most sebtében „rehabilitált” Nagy Imréék is azért vesztették el emlékeztető forradalmi lángjukat, mert Orbánék egy ideig nem kívántak hallani arról, milyen körből, kikből rekrutálódott annak idején a modern Magyarország legszebb szabadságünnepe, a demokráciát - ha egyelőre ellentmondásokkal is - megterhelő változás. A miniszterelnök ebben a kínos helyzetben, amelyben egy érvénytelen népszavazás és egy sajtószabadságot tipró kísérlet nemzetközileg megtépázza a tekintélyét, egyszerre rádöbbent, hogy netán a hasznára válhat az évforduló zajos megünneplése. Olyan politikussal közösen, akinek vajmi kevés a köze van 56-hoz.
Nem új, és nem is először történik meg, hogy ez a mai kormányzat, amely olyan nagy kedvvel kacsint vissza a második világháborút megelőző magyar viszonyokra, történelmi ízlését úgy cseréli, változtatja, ahogyan az egybevág napi politikai törekvéseivel. Ebben a szándékában persze nem egyedi és nem is kivételezett. Haszonelvű és nem is nagyon válogatós. A minap megdöbbenéssel hallottam arról, milyen lárma övezte egy, a Fidesznek tetsző szoborállítási kísérletet. Donáth György életét a háború után mondhatni "nem a jog teljes tiszteletben tartásával" oltották ki, de azért egy mai megemlékezésen teljesen elfeledni nem ildomos, hogy Donáthnak az 1930-as években terjesztett nézetei miatt úgy félmillió magyar pusztult el förtelmesen embertelen körülmények között.
Magam sem kedvelem azt a hangnemet, amely igaztalanul általánosít, felületesen vádaskodik. Mégis, sokszor hajlamos volnék egyetérteni azzal a nézettel, hogy a manapság alkalmazott történelemszemlélet sokszor emlékeztet azokra a kísérletekre, amelyeket gyakran nem éppen a demokratikus módszereket kedvelő kormányzatok vettek igénybe. Hol ilyen, hol olyan előjelekkel is.
A történelemmel nem szabadna játszani, óvatosan kell bánni vele, mert kegyetlen következményekkel járhat. Felébreszthet kellemetlen gondolatokat is.
