Ültem egy este a képernyő előtt, elfogultan egyetlen csatornát néztem. Bevallom azt, amely a legközelebb áll a meggyőződésemhez. A műsor, mintegy bizonyítandó nyitottságát, egyetlen adásban, szinte egymásután két ellenoldali potentátot szólaltatott meg. Fidesz illetékeseket. Nem az első vonalból, inkább amolyan „futottak még” kategóriájúakat, mondhatni közel a "néphez". Az egyikük kerületi polgármester, a másik, azért magasabb sarzsijú, párt alelnök, „alulról jött”, igazán ő sem magas intellektusú. De fújja buzgón a leckét, ez volt a kötelessége ezeken az estéken. Közel jártunk a népszavazáshoz, napi színvonalú propagandára volt szükség, agitált, mint hajdan a népnevelők cselekedték. Minden eredeti érv nélkül, mert tőle nem vártak mást, azért mozgósították, hogy az úgynevezett egyszerűbbekre, a még kétkedőkre hasson.
Rendben, ez a dolga, a hétköznapi politikának ma ez a része. Szinte tizenkét órával később, az egyik hangadó újság ugyanabban a számában két nyilatkozatot is közölt. Az egyik a legmagasabb rangúé, az első számú vezetőé, nem egyenes interjú, kacifántos úton megszerzett, de a hangneme kétségbevonhatatlanul igazolja hitelességét. Az ő fordulatai megszokottak, kiforrott az egyéni stílusa. A másik is hasonló természetű, de ez „legális”, maga a külügyminiszter adta közre a gondolatait, egyenesen a hírlap munkatársának, azzal a szándékkal, hogy próbálkozzék meggyőzni az olvasókat. Meg is teszi, amennyire ez kitelik tőle.
Érdemes az ilyen megszólalásokat alaposabban elolvasni, mert választ adnak arra, milyen gondolatok kergetőznek a mai magyar kormányzat észjárásában, mit igyekeznek elhitetni a társadalom bizonyos rétegeivel a maguk minél egyszerűbb megfogalmazásában. Mi tagadás, mindkettő a maga nemében eredeti okfejtés, kemény, nacionalista gondolatokat fejtenek ki, annak a bizonyítására, hogy Európa közepén él egy ország, amelynek sajátos nemzeti érdekei homlokegyenest ellentétesek a többiekével, és ez a „magányos sors” kényszeríti ki a konok ellenállást. Se német, se olasz, se francia nem értheti ezt meg, ezért indokolt még az olyan európai vezetőket is tudatosan csaló szándékúaknak „szemfényvesztőknek” föltüntetni, akiket pedig valamennyire hasonló megfontolások vezethetnek, de vagy tudatos gonoszságból, vagy rövidlátásból, elvakítanak a zord tények.
A „legfelső vezető” inkább a maga szűk köréhez szólván megpróbál őszinte lenni, nyers szókimondással megfogalmazni eszméit. Mintegy belső használatra: kövessetek! A külügyminiszter már kacifántosabb, valamivel fiatalabb nemzedék, talán a szóhasználata is korszerűbb, nem annyira nyers, de gondolatainak a magva alapjában nem különbözik. Világjáró, már hivatásánál fogva is valamivel többet utazik, bőszen igyekszik kollégáit meggyőzni arról, hogy torz szemlélettel figyelik a környező világot, nincs meg bennük a legcsekélyebb hajlam se arra, hogy megértsék, ez a kicsiny nép miért próbálja érvényesíteni szándékait. Hiába magyaráz, jobbára süket fülekre lel. A többiek nem igazi európaiak, tudatosan, vagy félrevezetetten elzárkózóak, makacsak.
Forgatom, ízlelgetem a szavakat, és azt próbálom megfejteni, mennyire őszinte a hit, vagy talán gonosz szándékú képmutatás az egész? Netán éppen ellenkezőleg, a külön utas beszéd valami mást rejt, s ha fönnmaradna, az elszigetelődésünk végül katasztrofális lehet? A józan gondolkodás azt sugallná, az „áldozati” magatartás rosszra vezet, ellenérzéseket kelt, nem fölsorakoztat másokat az ügyünk mellett, éppen ellenkezőleg, taszít. Aki veszi a fáradtságot, hogy böngéssze a világsajtó megjegyzéseit, bírálatait, a világlapok kommentárjait, óhatatlanul ezt tapasztalhatja.
A mai magyar vezetés tudatosan hirdeti meg azt a kicsit agresszív, félig védekezésnek föltüntetett magatartást, mert egy régi, túlhaladott meggyőződést és gyakorlatot próbál meg követni. Sokan és sokszor szóvá tették már, hogy ez a taktika a két világháború között, majd azt követően is tévútra vezetett. Nem rokonszenvet ébresztett, inkább bizalmatlanságot. Pedig a 21. század új világot teremtett, azt várnák tőlünk is, hogy beilleszkedjünk az európai demokratikus gyakorlatba, ami persze nem jelent egyet a nemzeti sajátosságok feladásával. Az egységesülő Európa nem várja el senkitől, hogy szolgaian másokat másoljon, de azt sem nézi jó szemmel, ha valaki homlokegyenest másképp viselkedik. Értetlenkedés fogadja azokat, akik egyetlen alkalmat sem mulasztanak el különállásuk igazolására, akik a mások szemében a szálkát, a magukéban a gerendát sem látják meg.
Ahogyan a miniszterelnök gyakran mondja: nem a szavaira, a tetteire kell figyelni. De a szavak éles fegyverek is lehetnek, sebeket okozni könnyen lehet a bántó mondatokkal. És az sem lehet mentség számára, ha kijelentéseinek nagyobbik hányadát csupán belpolitikai megfontoltságok indokolják. Ehhez a "pávatánchoz" olyan mesterséges nyelvezetet dolgozott ki magának, amelyet könnyen lefordíthatnak a "nép nyelvére", felülről sugallt jelszavakra a politika alsóbb rétegeiben agitáló munkatársai is.
