A szíven ütő halálhír önkéntelenül a szeretet és tisztelet kifejezésének egy elképesztő jelenetét idézi fel. Andrzej Wajdáról mesélte Mészáros Márta, aki Lengyelországban lakva jó barátságot ápolt a lengyel rendezővel, hogy egyik kerek születésnapja alkalmából híveinek és rajongóinak akkora sokasága gyűlt össze spontán szeretetből, hogy csak hosszú, kígyózó sorban állva jutottak el a jókívánságokat fogadó Wajda színe elé. Mint a magyar rendező mesélte, Wajda szó szerint köztiszteletben álló „köztulajdon” volt, közügynek számított az emberek szemében a születésnapja is, s így egész Lengyelországból érkeztek a személyesen is gratulálni kívánó hívei. (Akkor Mészáros Márta a szép történethez még hozzátette: bárcsak a magyarok is így szeretnék a művészeiket.)
Wajdáról könnyű leírni a gyász pillanataiban adódó közhelyeket arról, hogy ő volt nem csak a lengyel, hanem az európai filmnek is az egyik nehézsúlyú harcosa, kiemelkedő személyisége, akinek a szerepét a művészi felelősség és a belső morális tartás egyaránt meghatározta. Ő létrehozta a lengyel filmben azt, amit a lengyel irodalomban a nagy klasszikus romantikusok. Akik közül nem egyet vitt a filmvászonra ő maga.
De a gyász pillanata mindannyiunknak személyes fájdalom is, akiknek meghatározó élmény volt Wajda legcsodálatosabb filmje, a Hamu és gyémánt, s maradt is máig a magán toplistánkon, az élvonalban, Ez az 1958-as film röpítette Wajdát a nemzetközi figyelem középpontjába, tette világszerte híressé, s irányította az érdeklődést a lengyel film felé. A filmbeli hajnali groteszk mazurka döbbenetes groteszkje, a poharakban meggyújtott szesz lángjai, a romos hajnali templomban fejjel lefelé lógó kereszt Krisztussal, és végül a feledhetetlen befejezés, Macek halála, az irtóztatóan hosszú haldoklás a végeérhetetlenül sivár szeméttelepen. Kevés ilyen döbbenetes jelenetet tudunk hirtelenjében felidézni az egyetemes filmművészetből, mint amilyen Wajda sokáig kedvenc színészével, Zbygniew Cybulskival végigpereg most a belső mozinkban. Cybulski kultuszfigurája lett a kelet-európai fiatal mozinézőknek, szimbóluma valami elérhetetlen utáni vágynak és – már a későbbi Wajda-filmekben – a szomorú hullásnak. Érdemes még felidézni a Hamu és gyémántra emlékezve, hogy ez a film iskolapéldája lehet annak, hogyan érdemes egy irodalmi művet a vászonra vinni. Az alapul szolgáló regény Jerzy Andrzejewskitől inkább közepes, a film nélkül már rég befedné a feledés. Wajda, mint Michelangelo egy hatalmas márványtömbből a szobrot, úgy formálta meg filmre a maga történetét a regényből, máig döbbenetes, szívfájdító drámává. A háború konfliktusai, az ellenállás szerteágazó viszonylatai az egyértelműnek hazudott fekete-fehér helyett ebben a filmben mutatják meg igazi, embertelen bonyolultságukat. A történelem galád útvesztőit, amik gyakori szereplői a Wajda-filmeknek, ahogy a romantikus hősiesség, bátor önfeláldozás, a nemzeti tradíciókban rejtőző nemes és hamis vonások ugyancsak meghatározó elemei filmjeinek..
Az új lengyel film Wajdával indult, ő volt 1957-58-ban az új lengyel iskola meghatározó személyisége, s már a Hamu és gyémánt előtt nemzetköz feltűnést keltett a Csatorna című filmjével. A varsói ellenállásnak olyan képét mutatta meg ebben a munkájában, amely után már nem lehetett az addigi módon tekinteni a lengyel történelem e tragikus szakaszára. Mint ahogy jóval később, az 1970-es Tájkép csata után című filmjével a vásznon addig nem szereplő új valóságát mutatta meg a náci haláltáboroknak és lakóiknak. Nem véletlen, hogy a koncentrációs táborok irtózatos valóságát irtózatosan megjelenítő író, Tadeusz Borowski novellái, a Kővilág című kötet legkegyetlenebb darabjai szolgáltak Wajdának alapul. A film nem tartozik az életmű legjobb darabjai közé, de az biztos, e film után sem lehetett a lágerek népére úgy tekinteni, ahogy azelőtt.
A múlt újragondolásának igénye egész életművén végig jelen van, akár a nemzeti romantikához nyúlt, akár a történelem ihlette meg. Egész sorát vitte vászonra a lengyel romantika klasszikusainak. A Nyírfaliget és A wilkói kisasszonyok Jaroslaw Iwaszkiewicz elbeszéléséből, a Menyegző Stanislaw Wyspianski drámájából forgott, s ezek Wajda filmes poézisének mintapéldányai is egyben. Irodalmi előzményből született az a filmje is, Az ígéret földje (Wladyslaw Reymont regénye), amelyet minden idők legjobb lengyel filmjének választottak. A 19. és 20. század fordulóján, a nagy társadalmi és gazdasági változások küszöbén játszódó filmben is az a Daniel Olbrychski a főszereplő, aki Wajda filmjeiben futotta be első nemzetközi sikereit, s lett olyan kedvenc és emblematikus színésze a lengyel mesternek, mint korábban a tragikus sorsú Cybulski.
Sok híressé lett film került ki a keze közül, köztük is az egyik leghíresebb A márványember (1977), amelyért Cannes-ban megkapta a nemzetközi újságírók elismerését. Lengyelországnak azt a korszakát fogja át egy munkás fiatalember sorsában és szerelmében, amelyre a sztálini típusú diktatúra a megfelelő jelző. Később, a Vasember (1981) című filmjében ugyancsak egyetlen ember sorsán át a Szolidaritás néven elhíresült lengyel ellenállás köznapjait emeli a vászonra. Egyik utolsó filmje, amely nálunk is látható volt, Walesa – A remény embere (2013) címmel a Szolidaritás vezetőjét tette életrajzi filmje középpontjába, s ez a három film egyfajta trilógiának is felfogható Lengyelország utóbbi fél évszázadáról. Wajda teljes művészi súlyával felvállalta a század szemtanújának felelősségét.
Kapott életmű-Oscart (2000), Európa-szerte megszórták munkáit a legkülönbözőbb díjakkal, s még japán elismerést is kapott, rendezett színházban, több filmje köszönheti életre kelését e ténynek, köztük a Franciaországban készült Danton, vagy a két Dosztojevszkij-feldolgozás, az Ördögök és a Nasztaszja Filipovna. A Szolidaritás mellé állt a küzdelmek idején, idején, közszereplő lett a rendszerváltást követően. Halála hírére felidézve az életművét, egy kiemelkedő művésztől búcsúzunk, akinek a személyisége és az öröksége súlyosabb, jelentősebb, mint műveinek puszta összessége.
