A népmese egyelőre nem folytatódik. A legkisebb fiú ugyan a vállára vette a tarisznyáját, talán még beletette a hamuba sült pogácsát is, de aztán itthon maradt. A legkisebb fiú ugyan, kilépve a népmesei forgatókönyvből, már az utolsó előtti akadályon fennakadt, a néppel ugyanis nem tudta elhitetni sem azt, hogy ő a legkisebb, és persze jóravaló fiú, sem azt, hogy értelme lenne a vándorútnak, a hétfejű sárkány – amelynek a fejeit készült levágni – finoman szólva kineveti őt. De, ha nem is neveti, látványosan semmibe veszi. Még csak tüzet sem fog okádni, egyik feje sem.
Itt tartunk most. A legkisebb fiú toporog egyhelyben, ráadásul kiderül róla, hogy sem nem szegény, sem nem magányos harcos; körötte csak úgy repkednek a mesébe nem illő elemek és szereplők; az egész, úgy ahogy van, maga az anakronizmus. Helikopterek és forint milliárdok veszik körül, ráadásul, váratlan fordulatként, hazug történetek, hamis állítások.
Ebben a mesében nem a király lett meztelen, hanem a legkisebb fiú. És ez még akkor is így van, ha ez a fiú most mindent megmozgat annak érdekében, hogy elhitesse: nem bukta el az utolsó előtti akadályt, a hétfejű sárkány pedig már le is van győzve. Ám akármit is mond, akármilyen mesét ad is elő, a többség pontosan látja: elbukott azon az akadályon, amit – a néptől elvett pénzen - legyőzhetőnek hirdetett és az is kiderült: nincs hétfejű sárkány.
Igen, Orbán – mert hát persze ő alakítja a legkisebb fiú szerepét – miniszterelnöki pályafutása alatt másodszor kerül olyan helyzetbe, hogy egyszer csak minden ellene fordul. Másodszor kell megélnie, hogy az általa elképzelt szövegkönyv felborul, a kommunikációs tanácsadói is csődöt mondanak – hogy átmenetileg, vagy tartósan, az ki fog derülni -, bizalmi emberei is sorozatban lebuknak hazugságokon, lopásokon, csalásokon és saját magáról is olyan dolgok derülnek ki, amelyek inkább tüntetik fel bosszúállóként, mint jóemberként.
Igen: nagyjából két éve annak, hogy megroppanni látszott Orbán hatalma, sorozatban érték a pofonok, amelyeket nem tudott kezelni, és amelyek egyre inkább helyzetbe hozták az ellenzéket. Az internetadó elleni hatalmas és látványos tüntetés, amely a politika iránt kevésbé érzékeny réteget, a fiatalokat mozgatta meg és amelynél már nem működtek az addigi kommunikációs sémák (ráadásul egy bumfordi szereplővel, Németh Szilárddal még kevésbé…); az amerikai kitiltási botrány, amely ugyan egyfajta iszapbirkózássá fajult, de a korrupció jelei ráragadtak az Orbán-kormányra; majd a vasárnapi boltzár, amely a lakosság döntő többségének akaratát keresztezte, és a kereszténydemokraták által zsarolható színben tüntette fel a kabinetet; és ott volt még az útadó, amelyet váratlanul, ügyetlenül és sok helyen a lakosságot dühítve vezetett be a rezsim.
Akkor, két éve lassan, a Fidesz - az élén Orbán Viktorral - közel állt ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra elveszítse a választók bizalmát. Megkockáztatom: egy ügyesebb, egységesebb, nem egymással hadakozó ellenzék, eséllyel indulhatott volna a 2018-es választásokon. És ez még akkor is így van, ha Orbán a párizsi merénylet után ügyesen rátapintott a bevándorlás és bevándorlók okozta, később valóban Európa méretűvé váló problémára. Az ellenzék azonban nem volt egységes, a civilek be sem fogadták őket, no meg persze inkább egymást akarták ők is legyőzni – mármint a hirtelen megszaporodott civil szervezetek -, mint a korrupt és hibát hibára halmozó hatalmat. Így aztán az elhatalmasodó migrációs gondok Orbánnak a felszabadulást hozták; a mostani népszavazásig folyamatosan tudta növelni erejét és a megrendíthetetlenségébe vetett hitet. Feltehetően a túlzott önbizalom hajszolta bele a népszavazásba, s bár teljes arzenállal vonul fel annak érdekében, hogy sikerré stilizálja a kudarcot, ez láthatóan lehetetlen vállalkozás.
Ezért most újra utolérheti őt a bukás szele. Mert, ahogy ez ilyenkor lenni szokott: a baj nem jár egyedül. Hirtelen előjön a légből Rogán Antal a maga hazugságaival, fáradt gyerekével, aztán az eddigi pénzherdálásra – amelyet még lábon kihordott az Orbán-kormány –, barátnőt és családját közpénzen hizlaló Matolcsy-ügyekre az újabb, immár esetleg nemzetközivé dagadó bankelnök-botrány, és itt van az a levél is, amelyből egyértelműen kiderül: maga Orbán rendelte meg a civil társadalmat meghurcoló eljárást. Olyan történések ezek, amelyek szükségszerűen tolnák egységbe az ellenzéki pártokat és a civil mozgalmakat. A feladatuk is egyértelmű: együtt, egységesen világossá tenni a közvélemény számára, hogy nem pusztán korrupt a regnáló hatalom, nem pusztán velejéig romlott hazug emberek veszik körbe a miniszterelnököt, a kórust maga a miniszterelnök vezényli. Ő rendel meg, akár törvénytelenül is, vizsgálatokat, ő az aki bosszúállást vezényel és ő az, aki szemérmetlenül kiveteti zsebünkből a pénzt, saját nimbuszának fenntartása érdekében.
A népszavazás tehát nem a sikert hozta el Orbán számára, hanem az esélyt az ellenzéknek és a civileknek, ha úgy tetszik: egy tényleges, új nemzeti egység megteremtése számára. Ahol a pártok, a civilek és az abszolút civilek együtt mondhatják, és talán mondják is ki: elég a korrupcióból, elég a sok-sok hazugságból, elég a nepotizmusból és elég a bosszúállókból.
Nem tudom minek kell még történnie, hogy a szereplők mindannyian félretegyék egyéni érdekeiket és megteremtsék az Orbán rendszerrel szembeni új nemzeti egységet.
Többen vagyunk, mint kilencvennyolc százalék. És ez nem mese.
