Mit tehetünk a rágalmak ellen? – veti fel a kérdést egyik jegyzetében Notker Wolf, a bencések generálisapátja. A másik ember (szervezet, párt) megrágalmazása ipar lett, a média egyik legkedveltebb módszere a másként gondolkodó lejáratására, hiteltelenítésére. Jó, hatásos módszer bírósághoz fordulva keresni igazunkat, leleplezni a hazugságot? A kérdés nagyon időszerű: a magyar igazságszolgáltatás egy visszatérő feladata ítélkezni ilyen ügyekben visszaállítva a megrágalmazott becsületét, emberi tisztaságát.
Lassan "öl" a rágalom
Csakhogy a világban sok helyütt – olykor nálunk is – az ügyészség sajátosan alkalmazza Jézus intelmét („Legyen a ti beszédetek igen – igen, nem – nem!”): lelkesen igent mond és sebesen működik, ha ellenzéki politikus vagy annak vazallusa kerül célkeresztjébe, ám széles gesztusokkal utasítja el a hatalommal közelállókkal szembeni följelentéseket, különböző ürügyekkel magyarázva tétlenségét. Az igazság sokszor évekkel a rágalmak után derül ki, addigra mindenki elfelejtette a történet kezdetét, s a rágalomnak adnak hitelt az emberek.
Nem vagyok operarajongó, nem tartom számon Verdi vagy Puccini valamelyik híres áriáját melyik énekes adja elő szebben. Valójában csak Mozart és Rossini operáit hallgatom rendszeresen. A sevillai borbélyt a főszerepet alakító Réti József jóvoltából legalább tízszer hallottam a vendégkarmester Lamberto Gardelli vezényletével. Az ő irányításával vették lemezre (Hungaroton), benne a híres Rágalom-áriával, melynek szövege ékesszólóan bizonyítja, milyen károkat okoz a másik ember megrágalmazása. Gondolom, amikor százkilencven éve először szólalt meg hazánkban, akkor is lenyűgöző hatást tett, s a hallgatók felszisszentek: ismerős módja a másik hiteltelenítésének, netán kinyírásának. Érdemes teljes egészében idézni:
„Lágy kis szellő, lebbenve szálló, / Szárnya sincsen, könnyedén támad, / Észrevétlen, szépen árad, / Indul, mint egy csöpp lehelet, / S halkan sugdolózni kezd. / Szépen lassan, épp hogy moccan, / Zümmögően, súgva-búgva, / Zizegően, döngicsélve. / Háztól fürgén röppen házig, / Óhatatlan fülbe mászik, / Agyvelőbe fészkelődik, / Menthetetlen benne rezg. / És ha egy szájból kiröppen: / Adják, hordják egyre többen, / Félénksége egyre csökken, / Erre szökken, arra szökken. / S hogyha már zúgó, didergő, / Mint vihar kezén az erdő, / Hogy süvölt és megreszkettet, / Rémülettel látod ezt. / Végre bömböl, zendül, harsog, / Árad és nem látni partot, / Dörgő orkán, szörnyű szárnyú, / Olyat robban, mint az ágyú. / Irgalmatlan végítélet, / Mindent végromlásba veszt. / És e rágalomnak tárgya, / Ronggyá tépve, elcsigázva, / Szörnyen össze-vissza törve, / Pellengéren pusztul el, / Úgy pusztul el…”
A közélet "mérge"
Bár az operában Almaviva gróf nem pusztul el pellengéren, sok pályát, sok ártatlan embert tett tönkre rágalom. Való igaz, nehéz védekezni ellene, igazat adhatunk a bencések generálisapátjának: meg kell találni a védekezés leghatásosabb eszközét. Írásából arra következtethetünk, talán őt magát vagy valamelyik rendtársát hozták lehetetlen helyzetbe. Olyan esettel ugyan aligha szembesült, hogy megrágalmaznak valakit, majd a rágalom kiagyalója és leírója állami kitüntetésben részesül, de a mai világban az érdekek mozgatnak mindent, maguk alá gyűrve erkölcsöt, jó hírt, s aki vállalkozik ilyen ocsmány szerepre, számíthat az érdekelt hálájára. Mindazonáltal ismerve Notker Wolf szellemiségét, biztosak lehetünk benne, ennek az elképesztő históriának hallatán sem változtatna tanácsán. Azt mondja: leghelyesebb mit sem törődni a rágalommal. Úgy tegyünk, mintha nem lenne róla tudomásunk. Ha védekezni, tiltakozni kezdünk, arra gondol mindenki, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.
Ismerünk a jelenlegi magyar politika magaslatain működő személyiséget, aki harsogva cáfolja a róla terjedő híreket, anyagi előnyszerzéseit, nem létező érdemeit. Addig tiltakozik, míg minden rajta ragad, neve hallatán legyintenek, hiába a magas pozíció, a közleményekben olvasható cáfolatok. Lassacskán nemcsak a személyét, állítólagos tetteit ért támadások cáfolata lesz hiteltelen, hanem az írásos cáfolatok általában, ami hovatovább az egész közéletet mérgezi.
A politikában bevett fogalom a karaktergyilkosság, a világnézeti ellenfél, a másként gondolkodó minden eszközzel történő lejáratása. Ilyesmiben kereszténynek mondott politikus is jeleskedett! Ennek egyik jól bevált módja különféle rágalmak terjesztése. Mit se számít, a sunyi közlések, híresztelések megfelelnek-e a valóságnak. A második világháborúban döntő szerepe volt a németek kódolt üzenetei megfejtésének, lehallgatásának. A módszer hasznossá vált békeidőben is; bizalmas beszélgetések szövege kerül elő, gátlás nélkül hatolnak be a másik fél magánszférájába, lejáratás esélyét találják meg az illető családtagjainak tetteiben is. Csak kapkodjuk a fejünket, ma már semmi sem szent? A válasz egyértelmű: itt és most az egész világon szentesíti a cél az eszközt, s ez az eszköz bármi lehet. A maffiózók lelődözték egymást. A maiak kifinomultabbak: rágalmaznak, bíróság elé citálják a célszemélyt, s a kezükben tartott vádiratban „leleplezik” nem létező gaztetteit. Al Capone kezdő napjaink maffiózóival összehasonlítva.
Támadás a család ellen
Eltűnődtem a generálisapát javaslatán: béketűrően nyeljük le a rágalmakat. Ami rám vonatkozik, nem érdekelnek. Megvallom azonban, hogy a családomat érő disznóságokat nem tudnám béketűrő alázattal fogadni. Az ember legnagyobb ajándéka a családja, a szülei, a felesége, a gyermekei, kedves rokonai és barátai. Ha őket érné bántalom, nem hagynám válasz nélkül. Nem vagyok annyira jó keresztény, hogy odatartsam arcom másik felét is a jól irányzott, aljas indokkal elkövetett pofonnak. Maradjon meg a család békességben, kölcsönös szeretetben! De ha erre nem hagynak lehetőséget, ne törődjünk bele birkák módjára!
Sok országban felismerték a szuverén családokban rejlő erőt. Meg is indítják ellenük az aknamunkát, melynek lényege: ne ebben a kis közösségben keresse ideáljait a gyermek, hanem a nagyobban, óvodában, iskolában, olyan szervezetekben, amelyek állami irányítás alatt állnak. Az irányítás megnyilvánulhat például abban, hogy kötelezően előírják, milyen tankönyveket lehet használni, s megszüntetik a szabad választás lehetőségét. Rossz a tankönyv? Sebaj, kijavítjuk! Még mindig? Akkor is maradjon kötelező! Ezt a mechanizmust látták át a pedagógusok – már akik nem értenek egyet vele, vagy nem félnek –, ezért szeretnének tanszabadságot, amelyből persze semmi sem lesz, bizonyos közegben a szabadság csak üres szó.
Párbeszédben halad igazán eredményesen a világ. A rágalom, a hazugság nem ennek eszköze. Szánalmas pótlék, a gyenge erkölcsűek fegyvere.