- Igen tisztelt Miniszterelnök Úr!

Nagy örömmel hallottuk az anyjukkal együtt, hogy munkába tetszik szólítani bennünket, munkanélküli munkásokat. Annál nagyobb az öröm, hogy olyan sietős az a nemzeti munka, hogy rádión tetszett hivni bennünket. Jövünk, szaladunk mi, kérem-alásan, mindenféle alkalmi munkára szívesen, csak akadjék valami. Mert igen sokan lődörgünk végtelen idő óta minden kereset nélkül a hideglelősen gondolunk rá, hogy mi lesz velünk a télen? Bizisten, a legjobbkor tetszett szólni. Ott is nagyon szívdobogtató volt a szavalat, ahol arról a válaszfalról tetszett szólni, ami minket, munkásokat elválaszt a polgároktól. De tessék elhinni nekem, nem mi emeljük azt a falat. Inkább állandóan döngetjük, verjük, mert, különösen így őszi-téli időben, nem nagyon vígságos a falakon kívül. Mink is szeretnénk ott belül lenni, ahol nem tépi az embert a nyomorúság gyilkos szele. Hát ha mi hosszú, végtelen esztendők óta mindig törekszünk befelé a falak közé, s ahelyett, hogy bejutnánk, még onnan is kiszorulnak mindig többen, akkor nem bennünk lehet a hiba. A hiba azokban van, akik ott belül nem akarnak osztozkodni velünk, hogy nekik így nagyobb falat jusson. Ők csak arra ügyelnek, hogy minél kevesebben szeljenek a kenyérből. Hát így vagyunk valahogy azzal a fallal.