Lampedusa híres sziget, amióta a sajtóban úgy szerepel, mint az Afrikából és Közel-Keletről menekülők áradatának fő célpontja, és amióta sajtóhírek rendszeresen számolnak be a tragédiákról, mikor újabb lélekvesztő süllyed el a sziget partjainál, tömve menekülőkkel.
Erre a szigetre települt ki pár hónapra az olasz Giancarlo Rosi, aki korábban a meghökkentő nézőpontja miatt emlékezetes Róma körül című dokumentumfilmjével hívta fel magára a figyelmet pár éve. És megint csinált egy olyan dokumentumfilmet, amely – különösen a nálunk embertelenül sunyi módon felsrófolt migránsgyűlöletben – a humánus nézőpontja miatt egyenesen döbbenetes.
Rosi nem adatokat regisztrál, nem a menekültkérdés összetett és ellentétes érzelmeket kiváltó ügyében néz utána a napi eseményeknek, nem a Lampedusán létesített (s egy tragédia miatt hírhedtté is vált) menekülttábor életét figyeli, és még csak nem is kérdez meg senkit arról, mit kezd az apró, mindössze Göd kiterjedésű sziget pár ezer lakója a partjaihoz özönlő menekültek óriási hullámával, illetve az elsüllyedt lélekvesztők ismétlődő tragédiájával. Megmutatja a sziget békés hétköznapjait és megmutatja a félholtan érkező menekülők mentését és segítőit.
Például szemtanújává teszi a nézőt, ahogyan Mária asszony, ez az állandóan a lábasai körül sürgölődő, tipikus déli nagymama, a tengeren dolgozó férjének szívküldit rendel a helyi rádióállomás daloskedvű szpíkerénél. El is mondja, hogy milyen szép emlék s ezért milyen sokat jelent nekik a kért dal. A Tűz a tengeren. Mert a film címe, amely komoran és fenyegetően sejteti a külvilágban folyamatosan jelen lévő tragédiát, valójában egy lágy, mediterrán szerelmes dal címe. Halljuk is az olajos hangú dalostól, látjuk, ahogy a lampedusai nagymama dúdolva pucolja a vacsorának való polipot.
Sehol egyetlen gyűlölködő szó (rémületkeltő plakát meg pláne nem), sehol egyetlen félelmet szító megjegyzés. A város csak távolból látszik, nem látunk el addig, mégis biztosak lehetünk, mert Rosi pontosan érzékelteti az atmoszférát, hogy itt nem spriccelik be a falakat a legalantasabb, manipulatív plakátok. Az film kezdetén a szigeten élő 12 éves kissráccal, Samuellel járjuk a mozdulatlan, kihalt tájat, figyeljük a fák csúzlinak való ágait.
Mintha Rosit semmi más nem érdekelné, csak Sámuel csúzlikészítő buzgalma. Megismerjük a nagymamáját, aki egy személyben testesíti meg a sziget mediterrán mindennapjait. Párbeszéd szinte alig hangzik el, a megállni látszó időben izgalmas esemény egy lecsúzlizni készülő kismadár füttye, az orvosnál átélt szemvizsgálat, a fura gyógyszemüveg próbája. Rosi már-már bosszantóan lelassított, eseménymentes képsoraiban a nyugalom, a legegyszerűbb hétköznapiság biztonsága honol.
Ebbe az isten háta mögötti nyugalomba vág be a külvilágban folyamatosan történő tragédia, amikor a film behozza a süllyedő csónakjukon szerencsétlenül járt menekültek vészjeleit. Rosi ekkor sem gerjeszti a drámát – a kamerája pillantása egyszerűen egy tágabb horizontot fog be, s ebben a látószögben már ott lebeg a dugig tömött csónak a végtelen tengeren. Apró és védtelen pont a hatalmas víztükrön. A parton cirkáló őrhajón pedig megszólal egy kétségbeesett hang, egy nő sikoltva kér segítséget, mert süllyed a lélekvesztőjük. Ettől kezdve fogja össze a film az élet két ellentétes csücskét: a békés szigeti létezésnek és a menekülők olykor tragikus végű utazásának jeleneteit. Apró eseményekre bontva, párhuzamosan fut a kettő.
Rosinak láthatóan nincs szándékában a felvett anyagból összefüggő menekültsztorikat mesélni. Rövid, töredezett jeleneteket kap elő az események érezhetően végeérhetetlen folyamatából. Ahogy elindul a süllyedő csónak utasainak mentése, ahogy az őrhajó fedélzetére kiterítik a fiatal fiúk kiszáradt, élettelen testét a csónak aljából. Egy menekült elmagyarázza egy bárkán, hogyan szállítják a csempészek az menekülteket. A fedélzet az első osztály 1.500 dollárért, az alsóbb zárt szint a másodosztály 1.000 dollárért, a III. osztályú hajófenékben is utaznak emberek, de nem biztos, hogy élve érkeznek meg. Egyetlen egyszer néz be a kamera egy ilyen „harmadosztályba”: csak a mozdulatlan testek masszája látszik.
Mint egy középkori igric, eldalolja, ki honnan és milyen sors elől futottneki a tengernek
Arról nem szólnak részletesen a felvételek, mi miután következik a menekültekkel a kimentésük és partra szállításuk után. Látjuk az űrhajósokra emlékeztető ruhájukban tevékenykedő mentőket, a helikoptert, a mentőhajót, a segítőket, a sztaniolra emlékeztető takarókba burkolódott menekülteket. Van egy jelenet, amelyben a főként fekete bőrű csoport földön ülve hallgatja a középen történetüket énekbe foglaló dalnokot. Mint egy középkori igric, énekbe foglalva sorolja vég nélkül, hány helyről, milyen sors elől futottak el, neki a tengernek. Lampedusát a remény szigetének hívják, ezt is sugallja a dal.
Rosi filmjében az a megragadó, hogy keményen tárgyilagos, mégis alkotása képeiben ott a poézis. Nem sajnálkozik, nem gyűlölködik, nem siránkozik, nem érzeleg. Lecsupaszítva a képeket, tényszerűen megmutatja, mit jelent a világnak ezen a kis sarkán az, hogy menekülni, meg az, hogy segíteni. A segítők közt van egy idős orvos, aki mikor egy menekült terhes nőt vizsgál, ikreket talál odabent, de hiába igyekszik az átvilágító szerkentyűvel, az egyiknek képtelen megállapítani a nemét. Esendő, abszurd jelenet, és feledhetetlen.
Ahogy az is, amikor ez az orvos kimondja egy csendes órán: „Aki embernek érzi magát, az tudja, hogy segítenie kell ezeknek az embereknek”. Rosi nem magyaráz, eszében sincs moralizálni. De aki figyel, észreveszi, hogy a csúzlizó kis Samuel ott, a remény szigetén a film végére már nem célozza meg a kismadarat, amit a film elején még mindenáron le akart lőni.
(Tűz a tengeren ****)
