Az Alföldi Róbert által a My Fair Ladyben, a Centrál Színházban alakított Higgins professzor egyáltalán nem öreguras, ahogy általában játszani szokták. Bölcsnek aztán pedig végképp nem nevezhető. Megrögzött agglegény, de potenciális férfi. Amúgy tele rigolyákkal. Alföldi eléggé undokra, szakbarbárra, könnyen felfortyanóra játssza, és ez rögtön a produkció elején kiderül.
Amikor az általa csatornatölteléknek nevezett Eliza hangosan, a maga módján, az ékes angol nyelvet totálisan derékba törve, árulja a virágait, először félrehúzódva jegyzetel, majd hangerőben vele versenyezve ráförmed, hogy ő ezt már nem bírja hallgatni, hiszen ez Shakespeare nyelve, nem lehet azon ennyire förtelmesen beszélni.
Szóval Alföldi már kezdetben sem csinál titkot abból, hogy Higgins lehet jó fonetikus professzor, de nem jó ember. Félvállról beszél a lánnyal, hogy ha akarná, 6 hónap alatt ki tudná vakarni a szutyokból, és olyan szépen megtaníthatná beszélni, hogy hercegnőnek nézik. És amikor a lány betoppan hozzá, hogy nosza, állna az okítás elébe, dermesztően keresztülnéz rajta. Totálisan semmibe veszi, aztán meg csak a fogadás izgatja, amit a fonetika másik nagy tudorával, az éppen nála lakó Pickering ezredessel köt, aki azt állítja, hogy ennyi idő alatt semmiképpen nem hajtható végre ez a „hadművelet.”
És itt jön be a képbe a Tompos Kátya által játszott Eliza, aki van olyan erős személyiség, mint Higgins. Nem lehengerelhető. A beszéde, a viselkedése alakítható, de az erős személyisége nem. Ha igyekeznek megalázni, visszatromfol, ha bántják, visszabánt, teli pofával visszabeszél, sőt azt is mondhatnám, hogy visszanéz. Nem csak szócsatákkal, hanem mimikai csatákkal is teli az előadás. Utálkozó arckifejezések garmadájával. Jól odatett, hatásos fintorokkal. Olyan arckifejezésekkel, amik kiosztják a másikat, elhatárolódást, távolságtartást jeleznek tőle, azt mutatják, hogy alapos a véleménykülönbség.
Hamar létrejön a „pezsgés” a két ember között. Az a bizonyos láthatatlan bizsergés, ami nem hagy nyugtot nekik. És ez állandó feszültséget ad az előadásnak is, az örökös adok-kapok jó humorforrás, de nem csak az, hanem mutatja, mindkettőjük könnyen sebezhető, bármennyire is igyekeznek leplezni ezt. A két színész élvezettel passzolja egymásnak a labdát. Egy szúrás ide, egy oda, aztán felborul az arány, és helyre kell valahogy billenteni, amikor úgy tűnik, hogy ez lehetetlen, ez a szakítópróba, amiből több is van. Ehhez Dinnyés Dániel karmester a megszokottnál kissé szarkasztikusabbra hangolja Frederick Loewe zenéjét, egyáltalán nem engedve a sziruposságnak.
Puskás Tamás rendezésében nincsenek dupla vagy tripla csavarok, nagy eltérések az eredetitől, ez egy meglehetősen hagyományos előadás, ami bízik a darabban, bízik a színészekben, akiket szabadon enged játszani. Ők pedig ezt meglehetősen intenzív jelenléttel meg is hálálják. Azt ugye mindannyian tudjuk, mit jelent, amikor Magyar Attila intenzíven jelen van. Esetleg akár azt is, hogy kő kövön nem marad. Berobban a színpadra, és örökös robbanásban van. Folyamatosan szórja az ötletpetárdáit. Állandóan középpontba helyezi magát, villog, szerepel, sziporkázik. Működik a ripacsvénája, és ezt jó értelemben is mondom. És bár tudom, hogy többeknek ez már sok, szerintem Alfred Doolittle szerepébe belefér.
Végül is Eliza apja, a rámenős, a lánya révén pénzhez jutni akaró, nagy dumás, gátlástalan szemetes ember olyan, mint egy idős táncoskomikus. Szinte minden visszájára fordul, amit csinál, és ezzel önkéntelenül is megmutatja a különböző helyzetek fonákját. A legintimebb szituációkba is belegyalogol. És esze ágában sincs észrevenni, ha éppen nem kívánatos, nagy vehemenciával fújja a magáét. Sajátos életművész. Ugyanolyan öntörvényű, mint Eliza és Higgins. Ugyanolyan nehezen képes alkalmazkodni másokhoz, mint ők. Cserna Antal Pickering ezredese a rezonőr, aki biztos, hogy nem perzselődik meg, őt magát se szerelemmel, se mással nem lehet behálózni, mások ütközőpontjaként él.
Higgins anyjaként Borbás Gabi pikírt úrinő, kicsit kívülről nézi ezt a tébolyodott viaskodást, de azért képes együtt érezni mindenkivel, és a maga módján igyekszik befolyásolni az eseményeket. Ugyanígy rezonőr Pálfi Kata házvezetőnője. És ebben a felfogásban rezonőr marad a Rada Bálint által alakított Freddy is, mert hiába gyúl szerelemre Eliza iránt, az nem bánik vele sokkal szebben, mint ahogy a kezdetekben Higgins viselkedett vele, még a tőle kapott virágcsokrot is durván elhajítja. Ő se az udvariaskodó típus.
Az álságos finomkodásnak némi fricskát mutat, hogy az udvari jelenetben királynőként fenséges, joviális merevséggel Verebély Iván jön be, és vonul végig a színen, ez annyira karikaturisztikus, hogy nyílt színi tapsot kap érte. Baráthy György fordítása kevésbé csengő-bongó rímű, némiképp nyersebb előadásmódot tesz lehetővé, mint G. Dénes Györgyé, ami olykor azért hiányzik. Szakács Györgyi jelmezei és Bagossy Levente díszletei egyaránt érzékeltetik a lepukkantságot és jólétet.
A legfontosabb díszlet Higgins polgári jólétet árasztó nappalija, amiről lerí, hogy semmilyen anyagi gondja nincs. A fogadás megnyerése és a nagy összeveszés után ide toppan majd be Eliza. Vagyis a polgári jólétbe érkezik meg. És míg korábban a fonetikushoz vágta az ő papucsát, most némileg engedelmesen odaviszi neki. A professzor ül a heverőn, és odaszorítja az arcát az álló lány derekához. Nem csókolóznak, nem borulnak egymás karjába. A befejezés némiképp nyitva hagyja, hogy örökre egybekelnek, és ennek netán ára némi behódolás, vagy se veled, se nélküled típusú kapcsolat kezdődik, aminek szakítás lehet a vége.
Puskás Tamás ért ahhoz, hogy úgy rendezzen alapvetően könnyed és szinte biztosan sikeres előadást, hogy azért igazi dráma is legyen benne.
