Berlusconiról lehet írni jót, rosszat egyaránt, ez utóbbiból talán kicsivel többet, nem kétséges azonban, hogy az olasz belpolitika legszínesebb egyéniségei közé tartozott. A maga nemében forradalmár, hiszen elsőként ötvözte az üzletet a politikával, a televíziózással, s csepegtetett mindebbe némi sportot is. Annyira újszerű volt e törekvése, hogy egyesek meg is irigyelték itt, Közép-Európában. A társadalom egy sor szegmensére tette rá a kezét, amivel megkerülhetetlen szereplővé vált.
Születésnapját majdnem fél évszázaddal fiatalabb barátnőjével ünnepelte. A politikába már nem kíván visszatérni, s nemcsak azért, mert egy ízben már jogerősen ítélték el, amiatt sem, mert a szíve már nem a régi. Júniusban meg is kellett műteni őt kisebb infarktusa után, így aktivitása jócskán megcsappant. De így is a jövőbe tekint. A saját kiadója által publikált magazinban, a Chiben elmondta, végre több időt szentelhet majd gyermekeinek és unokáinak. „Többet lehetek együtt azokkal, akiket szeretek, öt gyermekemmel, tizenöt unokámmal, s ennek így is kell lennie”.
Bár mindent elkövetett azért, hogy visszafordítsa az idő kerekét, átesett hajbeültetésen, s ki tudja, hány plasztikai műtéten, úgy tűnik, minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Az arcán mutatkozó, egyre sűrűsödő ráncok árulkodnak arról: a természetet még ő sem győzheti le. Ő sem halhatatlan, pacemakert kellett beültetni a szervezetébe, s kevéssé köztudott, de 1997-ben prosztatarákkal is kezelték.
„Sosem foglalkoztam a korommal. Mindig úgy éltem, mintha negyvenéves lennék. Így is éreztem magam, tele bátorsággal, illetve azzal az érzéssel, hogy valamit tenni akarok” – fejtette ki. Aztán jött az infarktusa, amely derült égből villámcsapásként érte. „Megoperáltak, s ekkor döbbentem rá arra, hogy nyolcvanéves vagyok”.
Őszintének tűnő megnyilatkozása is azt igazolja, már mintha nyoma sem lenne annak a minden hájjal megkent politikusnak, vagy inkább médiaszemélyiségnek, akit a világ Silvio Berlusconiként ismerhetett meg. Vannak, akik sajnálják visszavonulását. Pártja, a Forza Italia lassan az enyészetté lesz. Sejthető is volt, nélküle szinte okafogyottá válik a létezése. XIV. Lajos mintájára bízvást mondhatta volna: „a párt én vagyok”, de gyakran úgy érezhettük, hogy a francia előd híressé vált mondatát is mintha neki találták volna ki.
Televíziós csatornái nélküle is élnek és virulnak, ám ugyanez már nem mondható el szeretett klubjáról, az AC Milanról. Évek óta nem foglalkozik az egykor szebb napokat látott együttessel. Már tavaly is biztosnak tűnt, hogy megválik részvényeinek többségétől, akkor egy thaiföldi vevőt emlegettek, ám a „Lovag” elég különösen képzelte el az üzletet: ugyan a thaiföldi adta volna a pénz nagy részét, de továbbra is minden kérdésben ő mondta volna ki az utolsó szót.
Idén aztán kínai vevő jelent meg a színen, már biztosnak is tűnt a tranzakció, ám e tekintetben is elkél némi óvatosság, mert kiderült, hogy a vevő hamis mérlegkimutatással vezette meg Berlusconit. Joggal merülhet fel a kérdés: mit tudhat az, aki pénzügyi szempontból képes átverni őt…
Berlusconi az interjúban el is ismerte: „A Milan utóbbi évekbeli gyengébb szereplésének az volt az oka, hogy nem volt elég időm a klubbal való törődésre”. Szerinte minden rossz azokra a bírákra vezethető vissza, akik sosem hagyták békén, eljárásokat indítottak ellene adócsalás és kiskorú prostitúcióra való kényszerítése miatt. Persze azért elég erőteljes mindent az ítészek nyakába varrni. Megannyi vallomás látott napvilágot nem éppen visszafogott bunga bunga partijairól. Nyilván úgy érezte, megfiatalodik az ifjú hölgyek körében, akiknek aztán bizonyos szolgálataikért értékes politikusi posztokat ajánlott fel.
Azért legendás szerénységéből megőrzött még valamit. Mint mondta, úgy érzi, soha egyetlen helytelen lépést sem tett sem a bel-, sem a külpolitika terén. Ezért úgy látja, saját politikai bukását sem magának köszönhette. „Éveken át minden héten legalább három délutánomat azzal kellett töltenem, hogy az ügyvédemmel a 73 ellenem indított politikai per 3600 meghallgatására készüljek”. Nem tudni, hogy jött ki ez a két szám, de a valóságnak nem felel meg, ennek a töredékéről volt szó. S ott is sántít a kijelentése, hogy meghallgatásának túlnyomó többségén még csak meg sem jelent.
A perek nagy része ráadásul nem is azért hiúsult meg, mert kiderült, hogy a volt kormányfő mindig a törvények szellemében cselekedett, hanem elévülés miatt. Védői félelmetes ügyességgel húzták-halasztották ezeket az eljárásokat. Később Berlusconi egy másik zseniális ötlete révén a törvényeket is úgy hozták meg, hogy neki a lehető legjobb legyen, s üzleti vállalkozásait fejlessze, személyes vagyonát gyarapítsa.
Az egyik legnagyobb médiaérdeklődéssel kísért Ruby-perben, amelyben azzal vádolták, hogy prostitúcióra kényszerítette a még kiskorúnak minősülő Karima El Mahrougot, a bíró végül elfogadta Berlusconinak azt az érvét, mely szerint nem tudhatta: a lány még nem töltötte be a 18. életévét az ominózus találkozás idején. Ruby egyébként rendre azt állította, nem volt köztük semmi, s úgy tekint Berlusconire, mint egy kedves nagypapára.
A 2013-as csapást azonban már sosem tudta kiheverni a volt miniszterelnök. Ekkor ítélték el jogerősen adócsalás miatt. A parlament üléseit sem látogathatta, politikai posztot nem viselhetett. Miután a börtönbüntetést házi őrizetre cserélték, majd a közmunkát választotta egy idősek otthonában, már nem volt visszatérés számára a politikába. Ezt azért sajnálja, mert mint az interjúban megjegyezte: „Pótolhatatlan vagyok”.
