Külföldi barátaim mindig azt mondták: Magyarország csodálatos, az éghajlat szuper, a konyha páratlan, de az emberek… rosszkedvűek. Ha eddig rosszkedvűnek láttak minket, akkor ezekben a hetekben nem is tudom milyen jelzőt használnának.
Tegnap este az egyik villamos megállójában két éltesebb „úr” ráncigálta egymást. Vérben forgó szemekkel mindkettő a másikat vádolta azzal, hogy meglökte leszálláskor, és nem kért elnézést. Egy hölgy próbálta csitítani őket, hogy kérjenek kölcsönösen bocsánatot, de majdnem ő húzta a rövidebbet.
A rádió betelefonálós műsorában az egyik hallgató arról panaszkodott, hogy aznap reggel egy járdán kerékpározó, és a kétfarkú kutyapárt plakátjait előszeretettel tépkedő kopasz kötött bele. Csupán azért, mert szóvá tette, hogy a járda a gyalogosoké. „Fogd a pofád öreg, vagy beverem, mint előbb azé a másikét!” Teli szájjal üvöltött, szinte remegett az őt ért méltánytalanság miatt – a kopasz.
Tekintélyes politikusok járják az országot, öntik hallgatóikra a bornírtnál bornírtabb hazugságokat. Az egyik azzal fenyegeti a közönségét, ha "nem jól szavaznak", megnézhetik magukat. A másik szerint ha rosszul ikszelnek, nem lesz se közmunka, se segély, se út még a környéken sem. Aztán megszólal a vidéki orvos, aki járványokat vizionál. A kipusztulás rémét festi a falra: ahogyan a spanyol hódítók „kiírtották” az indiánokat a behurcolt európai kórokkal, most majd a „migráns hordák” teszik velünk ugyanezt…
Aki ezeket meghallgatja, álmatlanul forgolódik éjszaka. Másnap idegesen száll fel a buszra, és legszívesebben megölné azt a pasast, aki véletlenül meglökte leszálláskor.
Ide jutottunk.
