A magyar nacionalizmus a 19. században sikeresen vette az akadályokat. A nemzeti gondolatot összekapcsolták a polgári átalakulás ügyével, a haza és haladás jelszava a mai napig érvényes és lelkesítő. A magyar nemzet képes volt harcolni és képes volt kiegyezni is ezekért a célokért, és meg is nyitották a fejlődés kapuját, és beköszöntött Magyarországon a régi béke aranykora.
Skizofrén volt a helyzet, hiszen szerb, román, szlovák, magyar, cseh nemzetállami törekvések az Osztrák-Magyar Monarchián belül próbáltak kibontakozni, céljaik ellentmondásban álltak a Monarchia egységével, noha ez az egység teremtette meg az alapot még a nacionalizmus sikerei számára is. A magyar függetlenségpártiak is tudták, hogy ha megvalósulna nagy álmuk, és Magyarország kiszakadhatna a Monarchiából, rögtön szét is esne. Olyan erősek voltak a nemzetiségi mozgalmak, hogy egyikkel vagy másikkal elbírt volna a magyar erő, de valamennyivel együtt nem. Nagy-Magyarország területi egységét éppen az a Monarchia garantálta, amely ellen a független Nagy-Magyarországról álmodók küzdöttek.
Nem tudni, miképp oldódott volna meg ez a problémaköteg, ha nem robban ki az első világháború, de egy biztos, a nacionalizmusok nem lettek volna és nem is voltak képesek megoldani azt. Ebben az időben a magyar nacionalizmus már egyébként is rosszabban teljesített, mint a 19. században. Nemhogy nem kapcsolta össze a haza és haladás ügyét, hanem a területi igényeket egy múltba néző államalakulat, a magyar királyság ideáljával kötötte össze és sikerült törekvéseinkhez a lehető legrosszabb szövetségesek támogatását megtalálni.
A román, szerb, szlovák nacionalizmusok eredményesebbek voltak a magyarnál. Noha ugyanúgy harcoltak a Monarchia hadseregében szlovák és cseh katonák is, mint magyarok, a háború utáni szlovák és cseh politikusoknak mégis sikerült meggyőzni a világot arról, hogy ők a Monarchia ellenségei voltak és ellentétben Magyarországgal, amelyik a forradalmak leverése után büszkén vállalta a múltat, az utódállamok a területi osztozkodásnál jól jártak, Magyarország pedig rosszul járt. De legrosszabbul az egész régió járt, mert a gazdasági, környezetvédelmi, ipartelepítési szempontból teljesen ésszerűtlen trianoni határok szétszabdalták a valaha egységes Monarchiát, szegénységet és elmaradottságot okoztak a határ minden oldalán.
Azóta majdnem száz év telt el, de újra meg újra fellobban a nemzeti megoldás vágya, tanúi lehetünk az önmagukat szentnek és nemesnek tekintő nacionalista eszmék sikerének, pedig egy olyan sok nép által lakott területen, mint amilyen az egykori Monarchia területe, nem lehet az új kor új problémáit nemzeti szellemben megoldani. Sőt: nemcsak lehetőség nincs arra, hogy akármelyik nacionalizmus homogén nemzetállamot hozzon létre, ez kifejezetten hiba is volna, hiszen a fejlődés motorja, a piac nincs tekintettel arra, a munkaerő milyen nyelven beszél, milyen vallásban hisz vagy milyen etnikumhoz tartozik, hanem kizárólag a munkaerő értékével törődik. Amelyik piaci szereplő másként gondolkodik, az lemarad a versenyben. A „hajrá magyarok!” helyett a „hajrá együtt!” jelszava az érvényes és hasznos.
Érthető ugyanakkor, hogy azok a politikusok, akik magyar nemzeti érdeknek nem a ma élő magyar emberek érdekeinek eredőjét tekintik, hanem valamiféle megképzelt Szent István-i állameszméhez igazodnak, legyenek bármennyire jó szándékúak, kénytelenek piacellenes döntéseket hozni, a piacellenes lépések viszont sértik a ma élő magyar embereknek az életszínvonal emelkedéséhez vagy az életminőség javulásához fűződő érdekét. Ennek a szemléletnek az önpusztító hatását jól mutatja a föld tulajdonlása vagy a bevándorlás ügye körüli politikai vihar.
Nem csak ma kell az élet napi valóságához igazítani a nemzetet szolgáló eszméinket, ez így volt minden időben. Ha Szent István nem szakított volna a törzsi magyarság nemzeteszményével, nem maradt volna meg a magyarság. Ha Kölcsey, Kossuth, Széchenyi, Deák, Andrássy nem szakítottak volna a 18. századi nemesi nemzeteszménnyel, esélyünk sem lett volna a Európa fejlett államai közé emelkedni.
Gyakran halljuk, hogy azok a politikai irányzatok, amelyek a szabad és egységes Európában, a munkaerő és a tőke korlátozás nélküli mozgásában, a kulturális javak áramlásában hisznek, amelyek az emberi individuumból indulnak ki és amelyek az emberi életet tekintik a legfőbb értéknek: azok nemzetellenesek.
Igen, azok, ha a nemzetet úgy értelmezzük, mint a száz évvel ezelőtti eleink, akiknek sikerült tragédiába manőverezni az országot. Legyen bármennyire népszerűtlen és talán még kockázatos is, de ki kell mondani, éppen a magyar nemzet jövője érdekében: ez a vád önpusztító rágalom. Lehet, hogy hangoztatóinak hoz némi aktuálpolitikai hasznot, de a nemzet érdekével ütközik.
Egyébként, úgy hiszem, sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem megoldhatatlan kérdés ez. Abból kell kiindulnunk, hogy a nemzet nem egy szent eszme, nem egy megvalósítandó cél vagy politikai szlogen: hanem a nemzet mi vagyunk. És aki, tegyük fel: egy mélyen megélt nemzeti érdekre hivatkozva ki akarja sajátítani a magyarság képviseletét, aki ki akar rekeszteni bennünket a saját hazánk erkölcsi közösségéből, az az egész haza jövőjét veszélyezteti.
