- Ahol még “csövi-vadászokra” sem futja

A szociális területen dolgozók minden tekintetben a kormány mostohagyermekei: a megszokott állami ígérgetésekből talán ebben a szférában valósult meg a legkevesebb. Pedig a lemaradás nagyságát évekkel ezelőtt is mindenki érzékelte, már 2010-ben is szerepelt az Orbán-kormány tervei között a szociális ellátásban dolgozók anyagi helyzetének javítása, 2013-ban megkezdődtek az erről szóló egyeztetések is. Az újabb győzelem után, egy 2014 novemberi interjúban a miniszterelnök is megerősítette a tárgyalások folytatását, hogy a pedagógusok és rendvédelmisek után ebben a szférában is bevezessék a kiszámítható béremelésekkel járó életpályamodellt.

Eredmény azóta sincs, a végeláthatatlan érdekvédelmi egyeztetések hol azért nem jutottak előbbre, mert a humán tárca fel akarta mérni a szociális ellátórendszer jelenlegi struktúráját, hol meg azért, mert az egyházak kitértek az elől, hogy a mainál több feladatot vállaljanak az ellátásban. Most éppen a magatehetetlen idős emberek gondozása, a krónikus ágyak ápolási központokba szervezése okoz fejtörést, tehát mindig akad magyarázat a halogatásra. Legutóbb júliusban jelentette be a terület államtitkára, hogy egy 12 milliárd forintos képzési és továbbképzési csomag alapozza meg az életpálya bevezetését.

A bérlemaradás azonban olyan látványos volt, hogy bérkiegészítéssel és pótlékokkal valamit javítani kellett a helyzeten, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, mert az elégedetlenség tavaly tavasszal tüntetésekben, az idén áprilisban pedig sztrájkban megmutatta meg a szféra tűrőképességének határát.

Most ismét van ígéret, a jövő évi költségvetésbe beterveztek egy 7,5 milliárdos keretet, de ez megint csak nem az az átfogó béremelés, amit a szociális munkában dolgozók várnak. Minden, az életpályájukra vonatkozó hírre keserű dolgozói vélemények sorakoznak a közösségi oldalakon, kiemelve, hogy egyik pótlék vagy kiegészítés sem lett része az alapbérnek, azt bármikor elvonhatják, ezek nagysága pedig ma is a tragikusan alacsony alapbértől függ.

A kérdésről a parlamenti képviselőknek az idén júniusban összeállított tájékoztató anyag még úgy fogalmazott, a nyáron a kormány elé kerülhet a kész javaslat, de a Népszava kérdéseire adott minisztériumi válasz most cáfolja ezt. Az Emmi szociális államtitkársága magasan szárnyaló magyarázatot körített a késlekedés igazolására. „A kidolgozás alatt álló életpálya célja a szakmában dolgozó képzett, a szakma iránt elkötelezett munkaerő, valamint a társadalmi jól-létért tett munka nagyobb mértékű elismerése, a társágazatok között egyre erősödő bérfeszültségek csökkentése, a szakma vonzóvá tétele, a komoly fizikai és lelki megterheléssel járó szociális tevékenység felértékelése.”

A dolgozók kifáradtak a várakozásban

Az egész életpálya műsor egyelőre humbug – hoz vissza a földre bennünket Krémer Balázs szociológus. A Szociális Szakmai Szövetség (3Sz) elnöke szerint a terület dolgozói magasról „tesznek az életpályára”, őket a bérkilátások foglalkoztatják, meg az, hogy ennek az alapjai nincsenek rendbe téve. A szakember szerint a ritka és rendszertelen egyeztetéseken alig kerül szóba az életpálya, de amit eddig tudni lehet róla, az nem túl biztató. A kormányzat ugyanis Krémer szerint olyan “apróságokat” nem döntött el, hogy a szakmai tapasztalatszerzésbe beleszámít-e a külföldön, az uniós projektekben vagy civil, esetleg piaci szervezetnél szerzett tapasztalat, vagy, hogy az idős-ellátásban dolgozóknál beleszámít-e a családsegítős vagy fogyatékos-ellátási gyakorlat. Az eddig kiszivárgott információk szerint a kormány csak a konkrét rész-szakterületen végzett munkát akarja elismerni, ami sok ezer szakembert hoz hátrányos helyzetbe. A szociológus úgy látja, a kormány célja megosztani az ágazat dolgozóit.

Jó, ha a felének jut életpálya modell 

Az alapelvvel, hogy magasabb tudásért magasabb bér járjon, a terület szakszervezetei is egyetértenek, de garanciát szeretnének arra, hogy az áprilisban meghirdetett uniós képzési pályázatból minden munkavállaló részesedhet. Erről azonban szó sincs. A szociális terület több mint 90 ezer munkavállalója közül 73 ezren szakmai munkakörben dolgoznak, a többiek technikai vagy gazdasági feladatokat látnak el. A Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal (NRSZH) és a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF) konzorciuma ugyanakkor azt a feladatot kapta, hogy oldja meg 40 ezer személyes gondoskodást végző dolgozó és nevelőszülő képzését és továbbképzését.

A pályázat első eleme pedig meglepő módon épp az életpályamodell kidolgozása, azé az életpályáé, amelyről évek óta egyeztetnek. Nehéz tehát eligazodni, hogy kinek mi lesz a feladata az új modell megalkotásában, annál inkább, mert az Emmi lapunknak úgy fogalmazott: „a projekt indításától függetlenül párhuzamosan halad az életpálya-koncepció kidolgozása, valamint az életpálya munkacsoportok egyeztetései is, amelyeken az ágazat szakmai, fenntartói, munkavállalói, valamint kormányzati képviselők vesznek részt.” Ha mindent összevetünk, biztosak lehetünk benne, hogy az idén nem látjuk meg a végleges terveket a szociális területen dolgozók hosszú távú bérrendezésére.

Értelmetlen koncepciót kell gyártani

Több szociális törvény módosítására készül az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) az ősszel. Az eddig megismert javaslat több pontja is vitákat generál, az önkormányzatok nem örülnek, hogy újabb kötelező feladatokat kapnak hamarosan.

A tárca azt tervezi, hogy minden városban és községben települési szociális koncepciót kell készíteni, amelyben meghatározzák a szociális, gyermekjóléti és gyermekvédelmi feladatokat, amelyeket a helyben élő és szociálisan rászoruló személyek érdekében el kell látni. A koncepciót kétévente aktualizálni kell majd és a terveket egy, az országos névjegyzékből kiválasztandó szakértővel kell minősíttetni.

A megismert formában semmi értelme nem lesz ezeknek a koncepcióknak – hangzik a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének (TÖOSZ) véleménye, mert nem elég megmondani, milyen intézményekben hányan dolgoznak a rászorulók ellátásán. A szervezet elnöke szerint arra tényleg szükség lenne, hogy a szociális munkások végig járják a településeket és szociális térképet csináljanak, ami megmutatja, hogy a Kossuth Lajos utca 6-ban egyedül élő 68 éves nénire figyelni kell, bár még nem kért segítséget. Ezt a munkát azonban a helyi önkormányzatok nem tudják elvégezni – érvel Schmidt Jenő. Most az kerül be az önkormányzatok látókörébe, aki valamilyen ellátási formára jelentkezik, vagy akire a jelzőrendszer felhívja a figyelmet. Tab fideszes polgármestere ugyanakkor arra emlékeztet, hogy senki nem tudja megmondani, hányan élnek a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatásból, vagy hány 65 év feletti idős ember él egyedül, közülük ki az, aki a 200 forintos szociális ebédet sem tudja megfizetni. Egy átfogó szociális felmérés olyan adatbázist alapozna meg, amelynek későbbi frissítései megmutatnák a megoldásra váró feladatok irányát és nagyságát, de arra is figyelmeztet az egyik legnagyobb önkormányzati szövetség vezetője, hogy utána az államnak mélyen a zsebébe kellene nyúlni a felszínre hozott gondok megoldásához.

A Szociális Szakmai Szövetség elnöke a kötelező önkormányzati szociális koncepció alapgondolatát akár el is tudja fogadni. Krémer Balázs a Népszavának úgy nyilatkozott: „ha az állam egy közpénzt költő része, mondjuk az önkormányzat pántlikázás nélküli szabad forrásokhoz jut, akkor elvárható, hogy gondolják végig, tervezzék meg, mire akarják költeni a szabad pénzt, és utána számoljanak is el vele. Ennek az elszámolásnak lehet alapja a szociális terv, koncepció. Csakhogy ehhez szabad felhasználású forrásokat is kellene adni. A mostani kiegészítések felhasználása, amelyeket a helyi adóbevételek függvényében ad az állam a szegényebb településeknek, nagyon is meg van kötve” – érvel a szociológus, aki szerint arról nincs sok értelme koncepciót készíteni, hogy a pénzeket arra fogjuk elkölteni, amire egyébként is muszáj, miközben eleve tudjuk, hogy arra is kevés lesz. Krémer Balázs úgy látja, a terv így csak arról szól majd, hogyan fogják felosztani a keretet a különféle segélyek között, túl sok koncepcionális gondolat nem lesz bennük.

A Debreceni Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Tanszékének docense Schmidt Jenőhöz hasonlóan úgy látja, hogy az önkormányzatok nem lesznek képesek elkészíteni egy országos szociális térképet, mert ehhez sem pénzük, sem szaktudásuk nincs.

Életmentés fagyban, kánikulában

Azt biztosan rögzíteni kell a helyi szociális koncepcióban, hogy miként akarják megoldani a tervekben szereplő másik kötelező feladatot. Ha ugyanis veszélyben lévő kiskorúak, várandós anyák, idősek, esetleg krónikus betegséggel küzdő vagy önmaguk ellátására nem képes személyek és hajléktalanok vannak a településen, számukra mínusz 10 fok alatti hidegben vagy 27 fokos középhőmérsékletű kánikulában biztonságos fedelet kell adni akkor is, ha ezt a rászoruló nem kéri. Nincs iránymutatás, hogy ezt hogy kell megoldani, de egyértelmű, hogy ezzel az állam az önkormányzatokra tolta át a felelősséget azoknak a mélyszegénységben élő egyedülállóknak a haláláért, akik közül minden télen többen megfagynak saját fűtetlen házaikban.

Félünk ettől a feladattól, mert fogalmunk sincs, hogyan lehet megoldani – összegzi a települések véleményét Schmidt Jenő. A TÖOSZ elnöke úgy látja, a terv beleillik abba a sorozatba, hogy az elesettekkel kapcsolatos feladatokat az állam áttolja az önkormányzatokra és azt mondja, helyben kell kezelni a nehéz élethelyzeteket. Ezzel a kormány elhárítja magától a felelősséget is. Kis helyen jobban ismerik egymást az emberek, ott elképzelhető, hogy időben lehet segíteni, de nagyobb községekben vagy városokban csak arról tudnak az önkormányzatok, aki valahogy már bekerült az ellátórendszer látókörébe. Sehol nem járják végig a várost, hogy bekopogjanak minden házba, lakásba, vajon be tud-e fűteni a benne lakó. Ha rábukkannak is valahogy a bajban lévőkre, Tab polgármestere szerint nem oldható meg sem a szállításuk, sem megfelelő fűtött helyiség biztosítása minden településen, arról nem is beszélve, hogy ma még semmit nem tudni róla, ki fizeti ezeknek az ellátásoknak a költségeit.

A szociológus megérti ezeket a félelmeket, mégis azt mondja, elvileg az önkormányzat az egyetlen, amelynek lehetősége van a tragédiák megelőzésére. Krémer Balázs szerint „más nem tudhatja azt, hogy hol van a településen olyan helyiség, iskolai tornaterem, orvosi rendelő várója, sportpálya vagy kultúrház öltözője, templom, buszpályaudvar, bevásárlóközpont előtere, nem használt volt téesz-iroda, bármi, amit a nagy fagyok idején be lehet fűteni, van elérhető WC, és el lehet helyezni néhány tábori ágyat, hogy ott aludjanak azok, akik amúgy megfagynának”.

A Szociális Szakmai Szövetség elnöke azt is hozzáteszi, nem lehet egyszerű igen-nemmel felelni arra a kérdésre sem, hogy van-e bármilyen eszköze, forrása a településnek arra, hogy meg tudja oldani ezt a feladatot. Szerinte például a tűzifa elosztásánál a megfagyás elleni védelem lehetne az elsődleges szempont, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy nem az. Összességében azonban biztos, hogy sehol nincs elég eszköz ezeknek a helyzeteknek a kezelésére. Példaként említi, hogy a szakmában csak “csövi-vadászokként” emlegetett utcai szociális munkások, és a mikrobuszos “teajáratok” sem működnek mindenhol még a megyeszékhelyeken sem, kisebb településeken pedig szinte sehol nincsenek ilyenek. Pedig csak ezek a mozgó csapatok lennének képesek azonnal fűtött helyre szállítani a veszélyben lévő embereket.