A nyár az érettségi találkozók időpontja. Hány év is telt el azóta, hogy ünneplőben dadogtunk a bizottság előtt? Jobb nem számolni. Hány osztálytársunkat nem láthatjuk soha többé? Ezt is jobb elfelejteni. Mi is várjuk már a behívót, előbb-utóbb megérkezik, s akkor nincs helye fellebbezésnek.
Én már nem tudok részt venni a találkozókon. Éjszakánként félálomban azonban végigmondom az osztálynévsort. Apátival kezdődött és Wágnerrel végződött. Akik a tablóról néznek a világba, tényleg szétszóródtak mindenfelé. Feri, a zseniális fizikus az egyetlen, aki tudja, ki hová került 1956 után. Ez volt a vízválasztó. Akit nem vettek föl valamelyik egyetemre, vándorbotot fogott, odakint tanult, s mert a gimnáziumban alaposan megtalpaltak bennünket, gond nélkül beilleszkedtek az ottani társadalomba, néhányan karriert csináltak, mellényzsebből fizették ki a vendéglői számlát, borravalót azonban nagyon óvatosan adnak, ahol élnek, nem szokás.
Emlékszel? Anektodák, derűs történetek sora. Kissé komoran emlékezem, hogy némelyik fizikaórán mutatott produkcióm – finoman fogalmazva – közröhely tárgya volt. Legnagyobb teljesítményem, hogy nekem is felállt a hajam amikor áram hatása alá kerültem, Karinthy rossz tanulójának esete ismétlődött.
És „Fred”, ahogy hirtelen felpattant, sebesen végignyargalt a padok között, s akiknél nyitva találta a könyvet, aznap borúsnak látták az eget. Néhány leckényi előnye volt oroszból, mégsem szégyenkeztünk az egyetemen. Vérszomjasnak mutatta magát, de mélyen megértő volt, átérezte az emberi nyomorúságot, hiszen leverték a fél veséjét. Szobájában, melynek könyvespolcain külföldi és magyar klasszikusok verseskötetei sorakoztak, érezni lehetett azt a „vad aether-szagot”, amely Kosztolányit is elrémítette. Vasárnaponként a bazilikában misézett, szentbeszédeit áhítattal hallgatták.
Osztályfőnökünk prédikációi általános döbbenetet keltettek. Vasár- és ünnepnapokon a Mátyás templomban működött, alapította és felügyelte a múzeumot, a nagymisén perselyezett, megállt a kosárral és rám mosolygott. Erőt merítettem belőle egy hétre. Latin óráin bezzeg nem mosolygott! Fordítás közben sűrűn emlegette bizonyos állatok nevét. Talán ennek a terrornak köszönhettem, hogy az egyetemen le tudtam fordítani Töttössy tanár úr rettegett óráján Ciceró valamelyik körmondatát. Gál tanár urat nagyon szerettem, tőle tanultam meg, mit rombolt le jóvátehetetlenül Trianon, s mit jelentett valójában az ötvenes években kárhoztatott kultúrfölény, Klébelsberg miniszter törekvése. Gondosan ügyelt arra, hogy egyetlen porszem se csúfítsa reverendáját, időnként bekapott egy erős cukrot, s ha valamelyik tanárunk vérfürdőt rendezett, kamatostul megfizetett érte.
Vérfürdő… Nekem mindig az országos hírű, kiváló matematikatanárunk apró alakja jár emlékezetemben. Általában az első órát tartotta. Negyed órával a becsengetés előtt már az osztályterem előtt cirkált, nehogy lemásoljuk valakiről a házi feladatot. A csengő hallatán már a katedrán állt, s három delikvenst a táblához szólított. Tudtuk, az ő órája előtt nem lehet megfontolt imádságot mondani, s ezzel húzni az időt. Ima helyett példákat oldottunk meg, szitkokkal, átkokkal körítve. Csodálatos tanár volt, a sziklából is vizet fakasztott. Mindezt semmi sem bizonyítja jobban, minthogy jelesem volt nála matematikából, versenyre vezényelt, és Pólya Tibor könyvét kaptam jutalmul év végén. Utóda alatt tudásom körülbelül a nullával lett egyenlő. Aztán visszajött érettségiztetni, ismét vért izzadtunk, és rájöttünk, milyen mély emberiséget leplez szigorú következetességével. Rendje egyik legnagyobb alakja volt, nemzedékek nevelője.
Tóni bácsi – élete végén megengedte, hogy így nevezzem – félelmetes noteszével és gyilkos nyelvtanóráival. Amikor Bárczi Gézánál kollokváltam, megkérdezte, ki volt a magyartanárom. A nevét hallva bólintott. Tudta, kiről van szó, megértette, miért válaszoltam jól a kérdéseire. Tóni bácsi a magyar nyelv szerelmese volt, remek könyvet írt a keresztnevekről. Neki is nagyon sokat köszönhetek, de ezt már nem hálálhatom meg.
Régebben, amikor a Balatonban úszkáltam, messziről csónakok tűntek föl. A két legendás tanár legénysége röptette a vízi járműveket. Megvannak még ezek a hajók? Vannak még közösségformáló nagy tanárok a rendben? Nem a mi dolgunk válaszolni. Azokra emlékezünk nem múló tisztelettel és szeretettel, akik a vaskorban is aranykort varázsoltak számunkra.