Brexit. Ez alighanem az EU történetének legbonyolultabb műveletének mozaikszava, noha talán pont az Egyesült Királyság az az állam, amely intézményi értelemben a legkevésbé ágyazódott be az európai egységbe. Megannyi csatlakozási tapasztalat dacára hatalmas a tanácstalanság, vajon miként lehet az ellenkezőjét csinálni? Tartok tőle, sehogy.
Az új brit kormányfő, Theresa May, aki egyébként a népszavazás előtt a maradás (Bremain) mellett érvelt, most világossá tette, hogy a Brexit bizony távozást jelent. Hogy egy kis lelket öntsön a környezetébe, azt is mondta, hogy az EU-ból való kilépést egy igazi sikersztorivá kívánja varázsolni. Íme az első pont, amelyben May tárgyalópartnerei teljességgel ellenérdekeltek, hiszen egy boldog válás ‘ab ovo’ azt sugallaná, hogy szebb és jobb a világ az egységes Európa nélkül.
Mégis, sokan vannak, akik a brit kiválásban hatalmas esélyt is látnak a maradék EU számára. Tagadhatatlan, a britek igen sok mindent blokkoltak már az egységfolyamatok terén, sőt, azt is kivívták, hogy maradásuk esetén az EU egy hatalmasat lépett volna hátra a szociális garanciák tekintetében. Azt is érdemes említeni, hogy a britek pártállástól függetlenül évek óta minden olyan kezdeményezésre nemet mondtak, amely az EU számára költségvonzattal járt. Nem utolsó sorban a makacs brit ellenkezés is szerepet játszott abban, hogy az EU tagállamai mind a mai napig nem voltak képesek egy közös menekültpolitikát tető alá hozni.
Márpedig a Brexit-népszavazás során a mérleg nyelve egészen bizonyosan a migráció körüli hisztéria volt. A téma azonban utólag is megér egy misét, hiszen az Egyesült Királyság a világ egyik legnagyobb befogadója, s egyben tele ellentmondásokkal. Minthogy a szigetország nem része a schengeni övezetnek, ezért kedvére megválogathatja, hogy az EU-n kívülről kit fogad be, s kit nem, így aztán a nagyvilág egyik hatalmas agyelszívója, miközben a csatorna francia oldalán képzetlen és nincstelen bevándorolni akarók tízezrei torlódnak fel. Egészen más az EU tagországaiból érkezők helyzete, hiszen a szabályok szerint őket korlátlanul be kell engedniük, s az elmúlt években így költözött hozzájuk bő egymillió lengyel, román és magyar munkavállaló. A britek külföldi-ellenes érzelmeit épp az korbácsolta fel, hogy míg a muszlimok és hinduk kiválogatott krémje nagyon is jól jött nekik, addig a kelet-európaiak kontroll nélküli beözönlését semmilyen módon nem korlátozhatták. Ez feküdte meg az idősebb, vidéki, őshonos férfilakosság gyomrát, akik nagy vehemenciával szavaztak a távozásra, szemben a felvilágosult, városi multikulti világgal, amelyik kényelmesen otthon maradt abban a naiv hitben, hogy az Egyesült Királyság úgyis az EU-ban marad. Nem jött be.
Az eső után persze most sokan köpönyeg után kapkodnak, sőt, a skótok és az észak-írek nagyon is Európában akarnak maradni, hiszen ez a nagyobb közösség számukra az angol fölény korlátozásának egyik garanciája volt. Ebben a helyzetben a brit kormány látványos halogatásba fogott, s minden jel szerint az idén már nem is nyújtják be a hivatalos kilépési nyilatkozatukat. A jövő még zavarosabb, mivel még az sem tisztázott, vajon a londoni kormány megelégedhet-e egy vélemény-nyilvánító népszavazás eredményével, avagy a nagyon is EU-párti brit parlament felhatalmazását kell-e megszereznie?
Ha és amennyiben Theresa May mégis lépni tud 2017 elején, akkor a tárgyalásokra az EU alapokmányaiban meghatározott két év után, 2019 tavaszán kerülhet sor, nagyjából a következő Európai Parlament-i szavazások előtt, amelyben a britek már nem szerepelnének. Meglehetősen bizarr időzítés.
Ezenközben az EU nem akar béna kacsaként vergődni, hanem ha már lúd, legyen kövér alapon egyre erősebben nógatják a briteket, tegyék le az asztalra az elképzeléseiket. Amint a belépési tárgyalások is durván 30 témakörben (fejezetben) zajlanak, valószínűleg hasonló lesz a kilépési dossziék száma is. Az EU intézményeit nézve ez azt jelenti, hogy akár 50 kilépési igazgatóságot kell felállítani, ami roppant tetemes költség, s még az is kérdés, vajon ennek a számláit ki fizesse?
A belátható kár azonban ennél is nagyobb, sőt egyesek szerint a károk leginkább beláthatatlanok.
Az alapvető kihívás így hangzik: "Ever closer Union", azaz egyre szorosabb egység. Ez a szikár mondat szerepel ugyanis az EU alapokmányainak legelején az EU legfőbb céljaként. Ez ölt testet a majdnem kész (1) egységes belső piacban (Single Market), (2) a még bőven fejlesztendő belső határok nélküli térben (Schengen) és (3) az ugyancsak kiterjesztendő európai fizetőeszközben (Euró). Bár az Egyesült Királyság korábban örökös felmentést kapott az alapcél elfogadása, továbbá Schengen és az Euró bevezetése alól, viszont minden új tagra nézvést ezeknek felvállalása kötelező, s ez igaz lenne egy hipotetikus brit visszalépés esetére is.
Csakhogy a britek nagyon is az egységes belső piac részei akarnak maradni, ám ennek kemény feltételei vannak. Ezért igen sokat kell fizetni mindazoknak, akik nem EU-tagok (Svájc, Norvégia, jóllehet ők részesei Schengennek!), s mi több az európai közös döntéshozatalból is kimaradnak. Más szavakkal az eddig roppant visszafogott brit tagdíj szavazati jog nélküli és vaskos részvételi díjjá változik. Tételezzük fel, hogy ezt a britek lenyelik, hiszen csak pénzkérdés, az viszont már keményebb, hogy a négy alapszabadságot - vagyis az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlását - picit sem korlátozhatják, magyarul e téren oda jutnak, ahol a part szakad, minthogy immár bővebben fizetős külsősként kell bevállalniuk azt, amitől szabadulni akarnak.
A kérdés tehát az, vajon lesz-e olyan brit parlament, amely ezt az őrültséget megszavazza? Szerintem nem. Az már inkább elképzelhető, hogy a bent maradó 27 tagállam jelentős engedékenységet mutat, amint tette azt Cameron esetében is, midőn még a népszavazás előtt a brit maradás áraként lazításokat ígértek az EU alapszerződéseinek legközelebbi általános felülvizsgálata során. A ravasz vezetők persze akkor is tudták, amit a népek nem: a legközelebbi általános felülvizsgálat sohanapján várható, pontosabban a végtelenségig húzható az esetleges részleges felülvizsgálatok sora. Más szavakkal: olyan engedékenység a legvalószínűbb, amely úgy be lesz csavarva egy jogi dzsungelbe, hogy de facto alig változzék valami, és a nagytőke akarata szabadon érvényesülhessen, legfeljebb a szolidaritás csorbul.
Rossz ez mindenképp. Miközben akár az USA, akár Kína esetében is elmondható, hogy vállalkozásaik a születésük pillanataiban egy hatalmas és egységes belső piacon találják magukat, addig egy ismét mindenféle határokkal szabdalt Európa hosszabb távon a lemaradásra van ítélve. Az EU ettől még egy darabig a világ legnagyobb gazdasági ereje maradhat, de sajnos látó távolba kerül a dobogó harmadik foka. Az európai építmény igen toldalékossá válik, ami aztán megnehezíti az égetően szükséges közös külpolitika, pénzpolitika, biztonságpolitika és nem utolsó sorban klímapolitika kialakulásának esélyeit.
A mai globális konfliktusok legmélyén ugyanis a klímaváltozás van. Mindenütt az élhető területek szűkülése fokozza a kenyérharcot, ami a legkülönbözőbb embercsoportok elüldözésébe torkollik, értelemszerűen az élhetőbb zónák felé. Minthogy a földgolyó szárazulatai és népei legnagyobb részt az északi féltekén vannak, a népmozgások iránya is döntően Délről Északra mutat. A migrációs nyomást csak ideig-óráig lehet kerítésekkel és védelmi eszközökkel csillapítani, mert az emberáradat ezeket simán elsöpri. A valóban egységes Európa viszont csodákat tehet.
(A sorozat következő írása a Szép Szó szombati számában jelenik meg)
