Például Csajkovszkij remekét, „A hattyúk tavát”. Amelynek a színpadán ott a kulissza tó, minden víz nélkül, csillogó ezüstporból. Csak azt nem tudják, hogy ötemeletnyire az álomvilág alatt, a mélyben ott a mesterséges tó, 2500 négyzetméteren, igazi vízzel, sőt benne nem nagy mennyiségben, de kecses halacskák is úszkálnak. Néha ki is horgásszák őket, könnyed, finom vacsorára.
De e tavaknak nem ez a hivatásuk, az építész, Charles Ganier, aki Napóleon megrendelésére álmodta a palotát, és igazi tavába a 10 000 köbméternyi vizet, ezt elővigyázatból cselekedte. Az altalaj nedves volt, mocsaras természetű, így óhajtotta óvni a színházat. A tűztől is, ha netán kitörne a vész. Legyen honnan menteni. Egyszer történt csak meg, 1950. december 23-án, hogy csakugyan fölcsaptak a lángok, de hála a földalatti tónak, a tűzoltók negyed óra alatt elfojtották a forrást, a legcsekélyebb kárt is elhárították.
Nem közismert az sem, hogy ez a palota bámulatos természeti környezetbe varázsolódott. Közelében, a Grands Boulevards-on akácfák sora, kivágni őket, eszébe senkinek nem jut, sőt az opera dolgozói kasokat telepítettek, hogy a méhek ott gyűjtsék a nektárt. Minden évben 1 200 darab, 125 grammos mézes üveg telik meg belőle, amit azzal a pecséttel árusítanak, hogy „termelték a párizsi Operában”.
Az árusítók 15 euróért kínálják, ami állítólag a világ egyik legdrágább terméke, de „fogy, akár a méz”. Párizsiak, külföldiek egyaránt kapkodják. De értékesítik a balerinák, lovagjaik kosztümjeinek a másolatait is. A trikókat, a kecses szoknyácskákat, tüllalkotásokat, a fiúk testhez simuló nadrágjait. Kiváló mesterek álmodják őket. Akad közöttük olyan is, amelyet maguk a művészek terveztek meg. A Le Point magazin, amely minderről hírt adott, nem szólt arról, hogy ez a különleges színház küzd-e deficittel?
