Bernd Storck szövetségi kapitány huszonnégyes kerete a válogatottságtól visszavonuló Király Gáborral és Juhász Rolanddal, illetve a sérüléssel bajlódó Gera Zoltánnal kevesebb, így korelnökök hiányoznak az Eb utáni magyar csapatból. Az újoncként behívott Kálnoki-Kis Dávid és Bognár István, valamint a „visszatérő” Megyeri Balázs és Kovács István egyaránt a húszas éveiket tapossák, így a csapat átlagéletkorát tekintve egészen megfiatalodott.
Kellhet is az ifjonti hév az Eb-első Portugáliával, a kontinenstornán nyolcaddöntős Svájccal, a régi mumus Lettországgal, Andorrával vagy a Feröerrel szembeni csoporttalálkozókon, tudvalévő ugyanis, hogy a 2018-as, oroszországi vb-re automatikus kvalifikációt csupán a csoportelsőség ér. Ettől – mármint az éllovas pozíciótól – a mögöttünk hagyott hét selejtezősorozatban egészen távol volt a mindenkori magyar válogatott.
Az első csalódások
A magyar futball máig kísértő, s egyben utolsó, ’86-os vb-részvétele után a Mexikóban negyeddöntős Spanyolország, a mundialtól hozzánk hasonlóan csoport harmadikként búcsúzó Észak-Írország, illetve Írország és Málta szerepelt a magyarokkal együtt a következő, olaszországi vb-re vezető kvalifikációs csoportban. Magyarország zsinórban három részvétel után elbukott, részben köszönhetően a Málta elleni két döntetlennek (a miniállam csak ezen a két meccsen szerzett pontot), illetve annak, hogy a közvetlen rivális íreket Budapesten nem sikerült legyőzni.
A következő, 1994-es kvalifikációs sorozatban abszolút súlytalan volt a nemzeti csapat. A rémálom 1992 júniusában, a Népstadionban Izlandtól elszenvedett vereséggel kezdődött, később további négy vereséggel folytatódott: az akkor még szerény eredményeket felmutató, inkább bálnavadászoknak titulált izlandiaktól sikerült Reykjavíkban is kikapni, a végül továbbjutó görög-orosz duó ellen pedig négy meccsen egyetlen pont jött össze. Az Egyesült Államokban a magyar színeket egyedüliként Puhl Sándor képviselte, igaz, őt érte a megtiszteltetés, hogy játékvezetőként az olasz-brazil finálét dirigálja.
Kevés öröm jutott a magyar focistáknak FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/MORITZ WINDE
Sok(k)…
A világbajnoki szerepléshez mostanáig a legközelebb talán az 1998-as, franciaországi vb-selejtezők után állt Magyarország. Finnország felülmúlása után a második körben jött a kijózanító pofon – egy 0-3 képében – Norvégiában, de mivel a norvég és a svájci csapattal szemben 1997 nyarán egy-egy döntetlent ért el a válogatott, a 3. csoportot záró körben úgy utazhatott Helsinkibe Csank János csapata, hogy amennyiben elkerüli a vereséget, csoport másodikként pótselejtezőre készülhet.
Az emlékezetes végjáték után a magyar csapat 1-1-re végzett, a sorsolás értelmében pedig a 6. csoport másodikja, Jugoszlávia következett. A többi már történelem: összesítésben megalázó, 12-1-es eredménnyel a jugók jutottak tovább, Magyarországgal pedig futballtörténete során először fordult elő, egymást követő harmadik alkalommal is nélküle rendezték meg a labdarúgó-vb-t.
A súlytalanság évtizede
A lejtmenetben nem volt megállás. Amilyen jól indult az új évezred első sorozata, oly’ csúnyán végződött: az ezredforduló évében Európa-bajnoki ezüstérmet szerző, sztárok sorát felvonultató Olaszország ellen Horváth Ferenc kétszer egyenlített, s mivel 2000 októberében Litvániában hatot hintett a magyar csapat – a néhai Fehér Miklós háromszor volt eredményes –, négy ponttal és nagy várakozásokkal tekintettek a magyar futball hívei a 2001-es esztendőre.
Hat tétmeccsen aztán csak egyszer, Grúzia ellen szerzett három pontot a Bicskei-csapat: a litvánok döntetlennel távoztak Budapestről, Románia oda-vissza nyerni tudott a mieink ellen, s idegenben a grúzok és az olaszok is focileckét adtak Magyarországnak. Az összességében 38%-os teljesítmény csupán az ötös fogat negyedik helyére volt elegendő.
Matthäus sem tudott segíteni FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/LARS BARON
A negyedik bukás után „vérfrissítés” következett. A 2006-os, németországi seregszemlére Lothar Matthäus vezetésével szeretett volna eljutni a magyar csapat, reális esélye azonban nem volt, nem lehetett. Az akkori erőviszonyoknak megfelelően a csoportból kiemelkedő Horvátország, Svédország és Bulgária ellenében csupán a horvátokkal és a bolgárokkal szemben jött össze a pontszerzés, s bár Izland és Málta ellenében hat-hat ponttal zárt a Matthäus-legénység, Németországban is nélküle ünnepelt a futballvilág.
Az első, afrikai kontinensen rendezett torna felé vezető úton hatodszorra bukott el a magyar futball. A legkisebbek legyőzése mellett a 2008/2009-es sorozatban sem sikerült nemzetközi szinten jegyzett csapatot megszorongatni: az akkor már mumusnak számító Svédország, a más dimenzióban futballozó Portugália idegenben és otthon is legyőzte a magyar válogatottat. A történet úgy kerek, ha nem hallgatjuk el a csoportelsőként kijutó dánok elleni budapesti pontszerzést és a koppenhágai győzelmet sem, tudvalévő azonban, hogy a kvalifikáció zárásaként rendezett mérkőzésen Dánia már félgőzzel, az országos ünnepség előtt lépett pályára.
Közel, mégis oly távol
Észtország idegenbeli és Törökország hazai legyőzése között papírforma vereség a Puskásban Hollandiától, mégis egy ország bizakodott a 2014-es vb-selejtezők kezdetén. A címeres mezben játszókért szorítók tudták, Brazíliába a nagy rivális románok legyőzésén keresztül vezethet az út. Aztán eljött az ötödik forduló, egy zártkapus mérkőzés. Magyarország-Románia. Elérkezett az utolsó utáni, azaz a 92. perc: Chipciu révén egyenlítenek a románok.
Utólag elmondható, hogy a fenti körülmények között, ott ment el a brazíliai szereplés lehetősége (hiszen a győzelemmel minimum pótselejtezőt játszhatott volna az Egervári vezette válogatott). A valóság azonban ennél fájdalmasabb volt: 2013 őszén Bukarestben – az utóbbi évek legpocsékabb játékát mutatva – 3-0, Amszterdamban 8-1 lett a vb-álmok vége, így az utolsó, Andorra elleni párharcra már nem is Egervári Sándor, hanem egy megbízott szövetségi kapitány ült le a kispadra.
A világbajnoki érmes labdarúgónemzetek közül - a magyar csapat 1934-ben és 1954-ben volt második - Magyarország vár a legrégebb óta arra, hogy újra megmutathassa magát a világnak.
Mellettük három olyan válogatottat sorolhatunk fel, akik sikeres kvalifikáció esetén 32 év elmúltával térhetnek vissza: ilyen a legutóbbi Eb-re eljutó Észak-Írország, Irak és Kanada.
A trió mellett tíz további – futballnagyhatalomnak azért jóindulattal sem nevezhető – ország vár régebb óta a vb-szereplésre: Peru, Salvador és Kuvait 1982, Haiti és Kongó 1974, Izrael 1970, az Eb-elődöntős Wales 1958, míg Kuba és Indonézia 1938 után idézné a korábbi sikert.
A sorozat végén, közel három évtizeddel a legutóbbi világbajnoki szereplés után megállapítható volt, hogy jó irányba tart a magyar futball, az egyébként tisztességgel végigküzdött selejtezősorozat végén nagyon kevés hiányzott a siker eléréséhez… Csupán a román és a holland zakót tudná feledtetni a csapat…
Nos, a történet innen íródik tovább: Dárdai Pál után, Bernd Storck alatt, Európa-bajnoki csoportelsőséggel a háta mögött holnap újra elindul a magyar válogatott. Azt egyelőre természetesen nem tudni, hogy a hazánkban manapság hallatlan népszerűségnek örvendő nemzeti tizenegy Oroszországig menetel-e, amennyiben azonban az új érában más szemléletű válogatott arról a küzdőszellemről tesz tanúbizonyságot, mint ami jellemezte a kontinenstornán is, valószínűleg felülmúlja a legutóbbi hét, kevésbé dicsőséges selejtezősorozatban nyújtott magyar teljesítményt. Időszerű volna.
