Háromszor vetett jelentős hullámokat az úgynevezett fagyálló-ügy. Először, amikor megtörtént, másodszor az elsőfokú ítélet után, és harmadszor most, amikor megszületett a jogerős döntés.
Röviden a történet. Egy őstermelő 2013 őszén azt tapasztalta, hogy a pincéjében lévő meggybort elkezdték dézsmálni. Nem a rendőrséghez fordult, hanem két liter fagyállót öntött a 12 liter borba, mert úgy gondolta, hogy aki ellopja és iszik belőle, lelepleződik. A visszatérő tolvaj valóban rosszul is lett, de mivel környezete úgy gondolta, hogy csupán részeg, mire kórházba került, már nem lehetett rajta segíteni.
Az ügyészség életveszélyt okozó testi sértés miatt emelt vádat, majd az eljárás végén már halált okozó testi sértés miatt kérte a büntetést. Első fokon tavaly a törvényszék emberölésben mondta ki bűnösnek, és hét év letöltendőre ítélte. Az ügyészség - szinte példátlanul - enyhítésért fellebbezett. A jogerős ítéletben csupán másfél év, három évre felfüggesztett börtönt szabott ki a tábla.
Mindháromszor magasra csaptak az indulatok. A hangosabb oldal a gazda pártjára állt azzal, hogy aki lop, az ne is csodálkozzon, ha az életével fizet érte. A fagyállós ember tehát hős. Mások valamivel higgadtabban azt vallották, hogy nincs annyi meggybor, ami egy emberéletet megér. Születtek elemzések, publicisztikák, és alighanem a jogtudósok is bőven boncolják majd az esetet, annak összes körülményeivel. Lesz mit.
Ilyenkor azért érdemes nagyon résen lenni, mert az indulat magas hullámaira könnyen rászörfölnek azok, akik sanda politikai szándékokkal közelítenek az akkor is cigányellenesre hangolt érzelmekre, ha az érintettek történetesen nem azok.
Elég, ha egy hasonló esetet, a kesznyéteni Szoboszlai Barnáét figyeljük. A szegény öreg áramot vezetett a telkén belül álló kerítésébe, és ezzel megölt egy embert. Ő első fokon egy év felfüggesztett fogházat kapott, másodfokon pedig csak megrovást. És rögtön akadtak politikai sakálok, akik példaképként zászlójukra tűzték a nevét, sőt egyenesen miniszterelnöknek jelölték a választáson.
Azt lenne persze érdemes vizsgálni, hogy mi játszódik le a társadalom lelkében – melynek egyes tagjai ilyen végzetes lépésekre is ragadtathatják magukat. És itt már a politikába ütközünk. Az arra fogékony tömegek szinte áhítják az állam kádári gondoskodását, így menekülvén is a saját döntések felelősségétől. Örülnek, ha a visszaállamosításokról hallanak, elhiszik a rezsicsökkentést, boldogok, ha helyettük döntenek róluk. Azt is elhiszik, hogy jobban teljesít az ország, a reformok működnek. Van „jó királyunk”, aki a - népe által azért nagyon is megtapasztalt - disznóságokról nyilván nem tud, mert, ha tudna, biztosan nem hagyná.
Paradox, hogy ugyanez – a jóságos Állam bácsi mindnek felettiségében hívő - sokaság öntudatlanul is jelét adja, hogy valójában nem bízik benne. Mert ha bántalom éri, jogát sértik, lopják az uborkát vagy a bort, vagy épp a szeme között az orrát, nem is fordul az államhatalom megfelelő szerveihez. A rendőrséghez például. Mert szíve legmélyén mindenki – sokan keserves tapasztalatból – tudja, hogy a pintéri „két hét” után is hiába tenné. A de facto jogfosztottságban élő panaszosok lerázásának gazdag tárházából működgetnek el az illetékes szervek. Ha vér nem folyik, vagy plakátot nem rongálnak, az apró sérelmeivel küzdő polgár nem lát rendőrt.
Aggály nélkül elhiszi, hogy a kormány „minket” mindentől megvéd, de pontosan érzi, hogy őket személy szerint semmitől. Innen ágaznak le a fagyállós vadhajtások. És ezt Állam bácsi tudja a legjobban. És ki is használja.
